A konyhaművészetért hagyta el a komponálást Rossini

2019. február 28. 11:37 MTI

Az Adriai-tenger partján fekvő Pesaróban látta meg a napvilágot, első zenei óráit trombitás apjától és énekesnő anyjától kapta. Hatévesen már apja együttesében ütögette a triangulumot, tízéves korára több hangszeren is játszott, tizenhárom évesen – életében először és utoljára – operaénekesként is fellépett. Egy évvel később lett a bolognai konzervatórium növendéke, de szavai szerint tanárainál többet tanult Haydn és Mozart műveiből, társai Mozart iránti rajongása miatt Il Tedeschinónak, kis németnek csúfolták. (Wagnerről viszont később azt vallotta, hogy “zeneszerzőként pompás pillanatai, de rémes negyedórái vannak”.)

Első operáját, A házassági kötelezvényt 1810-ben mutatták be, s egy év múlva a Tankréddal a közönség kedvence lett. A híres “rizsária” állítólag a bemutató előtti napon született, mert a férfi főszereplő hatásosabb belépőt követelt magának. A munkával Rossini negyedóra alatt végzett, ennyi idő alatt készült el a vendéglőben kedvenc rizottója. Ezt követte az Olasz nő Algírban, majd A török Itáliában, és alig huszonegy évesen már a legnagyobb olasz operaszerzők közé tartozott. Fejedelmi díjazás ellenében elvállalta a nápolyi színház vezetését, ami a gyakorlatban évi két opera megírását jelentette. 1815-ben már Nápolyban vitte színre Angliai Erzsébet című művét, ebben rögzítette először az áriák díszítéseit (korábban ezt az énekesek képzeletére bízta), és ebben írt először vonóskíséretet a recitativo (énekbeszéd) mellé.

A következő évben Rómába hívták, ahol alig több mint két hét alatt megírta A sevillai borbélyt. Beaumarchais darabjának korábbi, Giovanni Paisiello-féle megzenésítését annyira kedvelték a rómaiak, hogy még tüntettek is az új változat ellen, de csak a bemutatóig. A darab világsiker lett, máig a legnépszerűbb és legtöbbször játszott Rossini-mű, amelyet 2014-ben a Salzburgi Pünkösdi Játékokon marionett-előadásként mutattak be.

A rendkívül termékeny komponista 1815 és 1823 között húsz operát írt, és azzal hencegett, hogy egyiken sem dolgozott két hétnél tovább. Mint mondta, annyi ötlete van, hogy nincs ideje mindet lejegyezni, kortársai pedig úgy gondolták, hogy még a mosodaszámlát is meg tudná zenésíteni. Ettől függetlenül sokat plagizált, igaz, önmagától, mert egy-egy áriát kisebb változtatásokkal több operájában is felhasznált.

1816-ban született a Hamupipőke, majd az Otello, ezt követte A tolvaj szarka és az Armida. Mózes Egyiptomban című operáját 1818-ban Nápolyban komponálta, majd hat évvel később Párizs számára – a francia ízlésnek megfelelően – négyfelvonásosra bővítette. Az immár a Mózes és a fáraó, avagy átkelés a Vörös-tengeren című darabot, hiába volt a szövegkönyv szinte változatlan, a komponista önálló műnek tekintette. A Mózes Egyiptomban első előadásain Nápolyban rendre hangos derültségbe fulladt az a jelenet, amelyben a menekülő zsidók előtt szétvált (volna) a Vörös-tenger. A közönség figyelmét a szerző végül az 1819-ben komponált Mózes imájával terelte el a kritikus pillanatokról.

Rossini 1822-ben a Szent Szövetség veronai kongresszusán gondoskodott a “harmónia megteremtéséről”, majd utazgatni kezdett. Megfordult Bécsben is, Londonban fejedelemnek kijáró fogadtatásban részesült, bemutatták IV. György királynak, és hétezer fonttal lett gazdagabb. 1824-től a párizsi olasz színházat vezette, szerződésének lejárta után – javadalmazásának meghagyása mellett – királyi zeneszerzőnek nevezték ki. Utolsó operáját, a hazaszeretetet és szabadságvágyat dicsőítő Tell Vilmost 1829-ben írta. Ennek ma már jobbára csak a nyitánya csendül fel, a teljes, ötórás művet ritkán tűzik műsorra. A kevés kivétel egyikeként néhány éve a pesarói Rossini-fesztiválon, két éve a londoni Covent Gardenben játszották, utóbbi újszerű rendezése a kritikusokat és a nézőket is megosztotta.

Rossini pályafutása csúcsán állt, amikor harmincnyolc évesen, harmincnyolc operával a háta mögött szinte teljesen felhagyott a komponálással, ebben legendás lustasága mellett az új vetélytársak feltűnése is szerepet játszott. Hátralévő évtizedeiben már csak néhány vallásos darabot írt (Stabat mater, Kis ünnepi mise). Az 1848-as forradalom elől Firenzébe költözött, 1855-től Franciaországban élt.

Óriási vagyona fényűző körülményeket biztosított számára. Az evést tartotta a legélvezetesebb foglalatosságnak, így nem csoda, hogy a konyhaművészetben is maradandót alkotott. Már A sevillai borbélyban megénekelte a pasticcini tésztát, sőt a legenda szerint a bemutatón nem is volt jelen, mert éppen egy salátarecept után szaladgált. Konyhai kompozíciói közül a bélszín Rossini-módra (egy libamájas-szarvasgombás recept) bizonyult a legnépszerűbbnek, a nagy ínyenc a szarvasgombát a gombák Mozartjának nevezte. Bár rajongott a zongoráért, s rengeteg darabot komponált a hangszerre (ezek címe néha igencsak fura volt, mint Kolbász vagy Szardínia), magát nem tartotta jó játékosnak, időnként leveleit is így írta alá: Rossini, negyedrangú zongorista. A jó bort sem vetette meg, leginkább a madeirát szerette, s gazdag tisztelői révén ebben sem szűkölködött. Állítása szerint háromszor sírt életében: amikor kifütyülték első operáját, amikor meghallotta Paganini játékát, és amikor egy tengeri kiránduláson vízbe esett a szarvasgombával töltött pulykája.

Rossini 1868. november 13-án halt meg Passyban, Párizs mellett. Életéről többek között Stendhal írt könyvet, szülővárosában évente megrendezik a nevét viselő operafesztivált.