72 napig vártak segítségre az „andoki csoda” túlélői
2024. október 13. 15:05 Múlt-kor
Útkeresés
Canessa, Parrado és mások többször elindultak különféle irányokba a gleccseren. Először a hegy oldalán lejjebb található farokrészt vizsgálták át, ebben találtak némi élelmet, illetve nehéz akkumulátorokat. Fent, a géptörzsnél volt a túlélőkkel a repülőgép rádiója. Úgy gondolták, az akkumulátorok segítségével működésbe tudják majd hozni, és üzenetet tudnak majd küldeni. A rádió azonban váltakozó árammal működött, míg az akkumulátorok egyenáramot tudtak csak szolgáltatni. A túlélőcsoport a hosszabb felfedezőutak lehetővé tételére a repülőgépen található anyagokból eszkábált egy hatalmas, szigetelt háromfős hálózsákot, amelyben egymást tudták melegen tartani az útnak indulók.
Nando Parrado és Roberto Canessa ülnek Sergio Catalán előtt
A másodpilótától utoljára annyit tudtak meg, hogy már elhagyták a chilei Curicót (ez nem volt igaz). így arra számítottak, hogy a hegy csúcsán túl, nyugati irányba már véget érnek az Andok, és Chile zöld völgyeit találják majd. Amikor Parrado és Canessa felértek a csúcsra, látták, hogy nem ott vannak, ahol gondolják: ameddig a szem ellát, hegyek voltak. A csapat tagjai e hír hallatán még jobban kétségbe estek. Nem adták azonban fel a reményt, hogy találnak valamiféle utat, vagy találkoznak valakivel a vadonban. Parrado és Canessa a hegytetőről több lehetséges útvonalat is látott.
A két férfi végül a 60. nap körül nyugat felé indult tovább, a legközelebbi nem hófödte csúcsok felé. A gyötrelmes tíz napi gyaloglás során Parrado kijelentette: „Lehet, hogy a halálunk felé megyünk, de én inkább elmegyek a halálomhoz, semmint hogy megvárjam, amíg eljön értem.” Canessa erre azt válaszolta: „Barátok vagyunk. Annyi mindenen keresztülmentünk. Menjünk akkor együtt meghalni.”
A hegy túloldalán a Rio San José forrására leltek, a folyót követve leértek a hóvonal alá. Idővel az emberi jelenlét egyre több nyomára leltek. December 20-án Canessa kimerült, és úgy tűnt, nem tudja folytatni. Ezután azonban elkiáltotta magát: „Látok valakit!” A közellátó Parrado eleinte azt gondolta, társa képzelődni kezdett, azonban maga is meghallotta a „félreismerhetetlenül emberi hangot.” A három lovas ember, akit láttak, chilei arrierók voltak, azaz olyan emberek, akik a hegyekben rakományok öszvérháton való szállításából élnek. Parrado lement a folyópartra, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. A három férfi a folyó túloldalán volt, ami megnehezítette a kommunikációt. A chileiek egyike, Sergio Catalán azt kiáltotta nekik, „Holnap!” Parrado és Canessa tudták, valaki eljön értük másnap.
A mentés
Másnap hajnalban Catalán néhány vekni kenyérrel elindult a találkozás helyszíne felé. Látta, hogy a két férfi továbbra is ott van. A kenyereket sikeresen átdobta nekik a folyón, a két férfi azonnal meg is ette őket. Catalán egy kőhöz kötözve egy tollat és egy darab papírt is dobott nekik. Parrado a következőket írta a lapra:
„Egy repülőből jöttem a hegyekből. Uruguayi vagyok. Tíz napja gyalogolunk. Van odafent egy sérült társam. A repülőben van még tizennégy sérült ember. Gyorsan ki kell jutnunk innen, de nem tudjuk, hogyan. Nincs élelmünk. Le vagyunk gyengülve. Mikor jönnek értünk? Kérem, már járni sem tudunk. Hol vagyunk? SOS”
Azzal visszadobta a papírt a kőhöz kötözve. Catalán ezután mintegy tíz órát lovagolt a segítségért. Találkozott egy másik arrieróval, akit megkért, hozza át a két férfit a Los Maitenes nevű apró tanyára, ahol ő és társai megszálltak. Végül eljutott Puente Negro város rendőrőrsere, ahol bejelentette a történteket. Innen a hadsereg San Fernando-i bázisára adták tovább a hírt, akik aztán közölték a főparancsnoksággal Santiagóban. Parradót és Canessát eközben a tanyára vitték, ahol pihenhettek és enni kaptak. A két férfi nem is tudta, hogy 24 kilométert gyalogolt a rendkívül nehéz terepen. Canessa 44 kilogrammot, azaz testtömege majdnem felét elvesztette.
A Fairchild Hiller FH-227B egyik repülőgépe, amelyet az 1993-as "Alive" című film készítésekor használtak.
A mentés kezdetének napján a géproncsnál lévő túlélők hallották rádiójukon keresztül, hogy a két férfi sikerrel járt. 1972. december 22-én délután két, mentőszemélyzetet szállító helikopter elérte őket. A két helikopter elsőre csak a túlélők felét tudta elszállítani, másik felükkel ott maradtak a mentők a géptörzsben. Másnap napkeltekor a túlélők maradékát is elszállították. Santiagóban kórházi kezelésben részesültek rengeteg különféle egészségügyi panasz miatt: hegyi betegség, kiszáradás, fagyás, csonttörések, skorbut és alultápláltság gyötörte őket.
A 45 utas közül csupán 16-an érték meg a mentést. A csodával határos esemény (amelyet spanyol nyelvterületen „az andoki csoda” néven ismernek) híre lázba hozta az egész világot, amikor azonban kitudódott a kannibalizmus ténye, a túlélőket támadni kezdték. Végül egy sajtótájékoztató keretében elmesélték a világnak az egyezségüket, és a körülményeket, amelyek közt erre kényszerültek. Ezután a negatív hangol elcsitultak. Egy katolikus pap közölte a túlélőkkel, amit tettek, nem bűn, hiszen szélsőséges helyzetben, „in extremis” cselekedtek. A túlélők a hegyen is – lévén mind katolikus vallásúak – egyfajta áldozásként gondoltak az emberhús fogyasztására, Jézus utolsó vacsorájához hasonlítva azt.
A szerencsétlenség emlékhelye, háttérben a csúcs, amelyet a két férfi megmászott
A holttestek némelyike ép volt, sokukból azonban ettek a túlélők. Végül az a döntés született, hogy mindet a helyszínen temetik el, tisztességes szertartás keretében, amelyre azonban az elhunytak családjai nem mehettek el – a részben megevett holttestek látványától akarták megóvni őket. A helyszínen eredetileg a szertartáshoz emelt oltár jelölte a tömegsír helyét, azóta azonban a családok egy fekete obeliszket is állítottak az elhunytak és a túlélők emlékére. A 16 túlélő a mai napig közeli viszonyt ápol, évente összejönnek családjaikkal együtt egy találkozóra.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
