A pokol fedőneve: Waldsee - magyar foglyok levelei Auschwitzból
2014. szeptember 16. 11:37
"Jól érzem magam"
A könnyebb ellenőrizhetőséget szolgálta, hogy a rabok csak német nyelven írhattak, mégpedig úgy, hogy - látható módon - előre meghatározott formulákat voltak kénytelenek használni mind a megszólítás, mind a tartalom tekintetében. A levelezés rendszerint nyomtatott formaleveleken, ritkábban egyszerű üres katonai levelezőlapon zajlott. Azt nem lehet tudni, hogy a legtöbbször igen rossz németséggel megírt rövidke szövegek is álcáztak-e valamit, vagy csupán a szerencsétlen emberek nyelvi tudása terjedt csupán idáig.
Megrázó olvasni a halál torkában írott egyszerű szavakat, melyek között a minden bizonnyal az otthoniak aggódását csitítani igyekvő rab groteszk „jól érzem magam" formulája is előfordult. A „szerencsésen megérkeztünk" szófordulat pedig inkább egy nyaraláskor feladott képeslap szóhasználatát idézi, semmint Auschwitz kegyetlen valóságát. A koncentrációs táborba érkező válaszküldemények sorsáról vajmi kevés ismerettel rendelkezünk: a hasonló módon megadott címzett-mező mellé többet, pontosabban 30 szót lehetett írni, úgyszintén németül, a magyarországi zsidóság képviseleti szervének kinevezett, a budapesti Síp utca 12. szám alatt székelő Zsidó Tanács útján.
Randolph L. Braham történész magisztrális munkájában így ír: „Egy köteg ilyen levelezőlapot Freudiger Fülöpnek, a Zsidó Tanács egyik vezető tagjának adtak át szétosztásra. Feltűnt neki, hogy az egyiken a »Waldsee« szót egy kitörölt szó helyére írták a levelezőlapon. Fonalszámláló nagyítólencséjével, melyet textilgyárában gyakran használt, megvizsgálta a kitörölt szót, és megállapította, hogy az eredeti helységnév »witz«-re végződött. Fölfedezését közölte Krumeyjal, aki állítólag azt mondta neki: „Freudiger, én magát okos embernek ismerem; nem kéne mindent észrevennie!" Június 25. körül Freudiger maga is kapott egy ilyen „Waldsee"-i levelezőlapot Stern Józseftől és Sámueltől, gyárigazgatójának, Stern Edmundnak a fivéreitől. Nevüket úgy írták alá, mint Joseph R'evim (héberül: »éhes«) és Sámuel Blimalbish (héberül: »ruhátlan«)."
Sipos Júlia az első Auschwitz felé tartó transzportok egyikében került a német lágerkomplexumba: a német megszállás napján, 1944. március 19-én a híres Keleti pályaudvar-beli razzia után a kistarcsai internáló táborból vitték el, így emlékezett: „Auschwitzban egy vasárnap[on] levelezőlapokat osztotta ki, írnunk kellett haza. Az »írás« túlzás volt, mert nyomtatott lapok voltak. Csak néhány szóval egészíthettük ki. A lapok Waldsee-ből voltak datálva! a külvilág félrevezetésére, hogy produktívan dolgozzunk egy olyan szépen csengő helyen, mint Waldsee és nem megsemmisítő lágerban. Nagy dilemma volt számunkra. Nem akartunk csatlakozni a világ megtévesztéséhez; másrészt nehezemre esett volna lemondani arról, hogy szüleimnek életjelet adjak. Ők csak azt tudták, hogy március 20-án eltűntem Budapestről. A végén Julival [a szerző testvérével] együtt elküldtük a lapokat Kolozsvárra. A legdrágábbjaink iránt való szeretet győzött. Ahogyan később megtudtuk, családjainknak megnyugvást okoztak a lapok. Ebben az időben őket még nem hurcolták el."
Bonta János túlélő saját becsapottságát és ezzel összefüggésben a ködösítésben játszott kényszerű szerepét is kárhoztatja keserű hangvételű kifakadásában: „Én tán nem írtam egy lapot Waldsee városából [!], hogy szerencsésen megérkeztünk és jól vagyok?" Kertész Imre Nobel-díjas író regényében, a Sorstalanságban is megemlékezik róla ilyen összefüggésben, jóllehet meglepő módon ő arról ír, hogy már a deportáló vonatban szóba került a településnév: „Nem tudom, mi módon sikerült némelyik felnőttnek azt is kifürkésznie, hogy utunknak pontosabban is egy »Waldsee« nevezetű helység a célja: ha szomjas voltam, ha melegem volt, már önmagában az ígéret is, amit ez a név tartalmazott, nyomban könnyebbséget jelentett. A helyszűkére panaszkodóknak is sokan hozták eszükbe, és igazuk volt: emlékezzenek, a legközelebbiek már nyolcvanan lesznek."
Mindenesetre az ily módon mesterien álcázott Auschwitz valóban azt az érzetet kelthette a Magyarországon maradt olvasóiban, mintha „Waldsee" egy távoli munkahely lett volna. Igaz, aggodalomra adhatott okot, hogy feladóként rendre a levélíró häftling (fogoly) neve, születési dátuma és Waldsee település neve szerepel, s ugyanezt a három adatot kellett megadni a válaszadónak is, hogy az adott rabhoz megérkezzen. Bár a csekély számban fennmaradt, és ebből adódóan roppant értékes levelek nem érték el a kívánt célt, s a „halálgyár" poklát nem sikerült széles körben elhazudni, mégis, szomorú mementóként, kiválóan mutatják a hazai zsidóság naivitását, becsapottságát is.
Szécsényi András cikkét, valamint a foglyok leveleit itt találhatják
Támogasd a 
szerkesztőségét!
