Szentgotthárd: elsöprő győzelem, megalázó béke

2014. augusztus 1. 08:07 MTI

A 17. század közepén az Oszmán Birodalom a reformok következtében átmenetileg új erőre kapott, és Magyarországon is egyre nagyobb területre terjesztette ki befolyását. A török 1660-ban elfoglalta a Partium kulcsát, Váradot, majd 1663-ban a Mura mellett felépített Új-Zrínyivár ürügyén (melyet Zrínyi Miklós a viszonylagos békét fenntartani akaró bécsi udvar tiltása ellenére emeltetett) háborút indított a magyarországi hadszíntéren is. A császári seregek Bécs védelmére rendezkedtek be és tétlenül nézték, ahogy a török elfoglalta Érsekújvárt, Lévát és Nógrádot, majd azt is, ahogy az önfejű Zrínyi merész téli hadjáratában bevette Pécset, messze behatolt a török vonalak mögé és felégette az utánpótlást biztosító eszéki hidat.

Az udvari haditanács 1664 tavaszán a csatában addig még soha vereséget nem szenvedő Raimondo Montecuccolit nevezte ki főparancsnoknak. Megérkezett a német birodalmi rendek és a franciák küldte erősítés is, ám az olasz tábornagy 30 ezres serege így is jóval kisebb volt, mint a töröké. A Köprülü Ahmed nagyvezír vezette mintegy 50 ezer fős oszmán had háborítatlanul kelt át a Dráván vert új hídon, lerombolta Új-Zrínyivárat és a Rába folyó felé nyomult előre, miközben a Bécs és az örökös tartományok védelmét fő célnak tekintő Montecuccoli folyamatosan hátrált előle.

Raimondo Montecuccoli és Köprülü Ahmed nagyvezír

A két sereg július végén a Rába két partján, Szentgotthárdnál napokig nézett farkasszemet, a hadvezérek csak akkor szánták rá magukat az ütközetre, amikor mindkét táborban vészesen megfogyatkozott az ellátmány. Köprülü nagyvezér július 31-én tízezer szpáhival kierőszakolta az átkelést a folyón, s másnap a sereg nagyobbik részét is átdobta a túlsó partra. A törökök a keresztény had gyengébb közepét támadták, de háromszor is visszaverték őket: nehézlovasságuk a szűk helyen, nedves talajon nem tudott teljes erővel rohamozni, a janicsárok pedig alulmaradtak a fegyelmezett európai muskétásokkal szemben.

A nagyvezér kímélni akarta elit alakulatát és visszarendelte őket, hogy rendezze a sorokat a következő támadás előtt. Katonáinak nagy része azonban a hátráló janicsárok láttán menekülni kezdett, a török hadrend felbomlott. Montecuccoli kihasználta a kedvező pillanatot és általános rohamot rendelt el, a hétórás csata teljes keresztény győzelemmel végződött. A fejvesztve menekülő törökök alatt a sebtében összetákolt híd leszakadt, így sokan a hatalmas záportól megáradt folyóban lelték halálukat. Az ütközetben 15-20 ezer török és hatezer birodalmi katona vesztette életét, a győztesek 40 török zászlót, 15 ágyút és hatalmas zsákmányt szereztek.

A diadal híre bejárta Európát, de a győzelmet nem sikerült kiaknázni. Montecuccoli fáradt seregével nem üldözte ellenfelét, szükséges eszközök híján még a Rábán sem tudott átkelni. A bécsi udvar sem erőltette a további hadakozást, mert erőit a franciákkal az európai hegemóniáért vívott elkeseredett küzdelemre tartogatta. A császári sereg Vasvárig vonult vissza, ahol augusztus 10-én Reninger császári követ a török hadjárat kezdete előtt javasolt feltételekkel, a magyar rendeket a tárgyalásokból kihagyva békét kötött a Portával.

Az országos felháborodást kiváltó vasvári békeszerződés az újonnan elfoglalt várakat a török kezén hagyta. A magyar rendek és Wesselényi Ferenc nádor is hiába tiltakoztak, az okmányokat 1665 júniusában Bécsben kicserélték. A vasvári béke okozta elégedetlenség lett az egyik oka a Wesselényi-féle összeesküvésnek, a török kiűzésére pedig még két évtizedet kellett várni.

A csatára Szentgotthárdon, a barokk templom melletti színház kapuján látható dombormű, az ausztriai Mogersdorfban (Nagyfalva) pedig a Schlösslberg tetején lévő 15 méter magas betonkereszt emlékeztet. Az ütközet tiszteletére évente emlékfutást rendeznek, az ideire augusztus 2-án kerül sor a két emlékhely között.