Churchill, az első világháborús stratéga

2013. október 31. 17:31

1914 őszére világossá vált, hogy sem a német villámháborús Schlieffen-terv, sem a franciák terve Elzász és Lotaringia visszafoglalására nem hajtható végre úgy, ahogyan azt elgondolták, így sehol sem sikerült az áttörés kierőszakolása. Pedig máshogy is alakulhatott volna – állítja egy angol történész –, ha a brit kabinet hallgat Churchillre, aki már 1911-ben arra figyelmeztette politikustársait, hogy a küszöbönálló világégés előtt meg kell erősíteni az expedíciós erőket és át kell dobni a külföldön állomásozó csapatokat a nyugati frontra.

Winston Churchill, a búr háborúból frissen hazatért ifjú újságíró az 1900-as általános választásokon újra megkísérelte, hogy bejusson a Képviselőházba. Miután sikerrel járt, a konzervatív párt egyik csoportjához csatlakozó, később a liberális pártban is megforduló politikus növekvő elismertségével párhuzamosan gyorsan emelkedett a ranglétrán: 1905-ben előbb gyarmatügyi államtitkár, majd három évvel később kereskedelmi miniszter lett, 1910-ben pedig a belügyi tárcát kapta meg.

1911-ben az akkor 36 éves belügyminiszter a kabinet egyik leghangosabb kritikusa volt: a Birodalmi Védelmi Bizottság ülésén Churchill memorandumot terjesztett be, amelyben azt vizsgálta, ő hogyan látja a Franciaország elleni német katonai lépéseket. Előrevetítette, hogy II. Vilmos német császár csapatai a fő offenzívát Belgiumon keresztül fogják megindítani, Franciaországnak pedig nem lesz esélye feltartóztatni a csapatokat a határoknál, így egyetlen esélyként az erőket az országon belül kell összpontosítani – hangoztatta a későbbi kormányfő.

Churchill azzal érvelt, hogy csak akkor szabad Franciaországba küldeni a brit csapatokat, ha a tengerentúlon állomásozó brit seregtestek is megérkeznek. A nagyszámú brit hadsereg így döntő csapást tud mérni Németországra, megfordítva ezzel a háború kimenetelét. Allan Mallinson új, 1914 Fight the Good Fight: Britain, the Army and the Coming of the First World War című, kedden megjelent könyvében azt írja, hogy a miniszter „nevetséges és abszurd” felvetését végül lesöpörték az asztalról, holott Churchillnek igaza volt.

„Úgy gondolom, hogy bár a Brit Expedíciós Erők (British Expeditionary Force, BEF) nagyszerűen küzdöttek, Franciaország a BEF nélkül is képes lett volna helytállni a háború első két hónapjában” – állítja Mallinson. Az első Brit Expedíciós Haderő tervezése a második búr háború befejezése (1902) után indult, s az antanthatalmak között megkötött szerződés értelmében az eljövendő háborúban a Londonnak a két hadtestbe szervezett, hat lövészhadosztályból és öt lovas dandár alkotta BEF-et kellett bevetnie a kontinensen.

1914 végére a BEF olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy lényegében megszűntek a háború előtti alakulatok. Mallinson szerint azonban ha a kabinet hallgatott volna Churchillre és Amiens-nél tartják a később akár 300 ezer fősre felduzzasztott BEF-et, az expedíciós erők már októberben oldalba támadhatták volna Németországot az észak-franciaországi Abbeville és az Északi-tenger között, visszaszorítva ezzel a németeket a Maason túlra.