Az 1944-es varsói felkelés magyar emlékei
2013. szeptember 25. 14:07 Tischler János
Magyarok Varsóban
Kevesen tudják, hogy az 1944-es varsói felkelésben magyar katonák is részt vettek, és egyértelműen pozitív szerepet játszottak. A felkelés kitörésekor a németek kívánságára a Horthy-vezérkar mintegy 40 ezer magyar katonát vezényelt a főváros térségébe Lengyel Béla altábornagy parancsnoksága alatt, aki 1939-ig a varsói magyar katonai attasé tisztét töltötte be. A keleti frontról visszavonulóban lévő magyar egységek Varsó déli, majd északi részén állomásoztak és nem voltak hajlandóak fegyvert fogni a lengyelek ellen.
Ez következetes magatartás volt, ugyanis az 1943-től lengyel földön is tevékenykedő magyar alakulatok kezdettől fogva igen jó viszonyt tartottak fenn mindenütt a helyi lakossággal. Viszonylag rendszeresen nyújtottak nekik anyagi segítséget, tábori kórházaikban lengyel lakosokat is ápoltak, gyakran jelentek meg lengyel rendezvényeken, a vasárnapi mise keretében pedig a magyar katonák esetenként a lengyel himnuszt is eljátszották. A „fraternizálás” visszatérő kifejezésként szerepelt a német katonai jelentésekben, a náci tisztek nemegyszer felpanaszolták a magyarok elnéző magatartását, megemlítve azt is, hogy ez utóbbiakat nem érte a lengyel ellenállók részéről támadás még akkor sem, ha német egységekkel együtt tartózkodtak bizonyos térségekben.
A magyar alakulatok által felügyelt Varsó környéki területeken keresztül akadálytalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek, sőt a lengyel partizánok fegyvert, ruhát és élelmiszert is „beszerezhettek” tőlük. A varsói Hadtörténeti Intézetben található fénykép tanúsága szerint a magyar katonák olyannyira „jóindulatúan pártatlannak” tekintették magukat, hogy harcállásaikra a következő háromnyelvű – magyar, német és lengyel – feliratot helyezték el: „semleges terület”. Komolyan felmerült az is, hogy a magyar csapatok ténylegesen átállnak a felkelők oldalára, ehhez azt az egyetlen feltételt szabták, miszerint a Honi Hadsereg vezetői érjék el a szovjet Vörös Hadseregnél, hogy az ne ellenségként, hanem egyfajta szövetségesként kezelje őket. Ezt azonban a lengyelek még a maguk számára sem tudták biztosítani, ezáltal maradt az „aktív” semlegesség.
Előfordult, hogy maguk a nácik lőttek agyon magyar katonákat azért, mert segítséget nyújtottak a felkelőknek. Szintén megtörtént, hogy a katonák az SS-egységekkel szemben igyekeztek az életük árán is megvédeni a civil lakosságot. A „magyar sírok” közül néhány a mai napig is fennmaradt Varsó környékén, ezeket a lengyelek gondosan ápolják, mindig van rajtuk virág, és halottak napján ott ég a gyertya.
A varsói felkelés iránti „baráti” hozzáállásunkat a lengyel irodalom és filmművészet is megörökítette. A külföldön is jól ismert rendező, Andrzej Munk 1958-ban készítette el Eroica című, immár klasszikusnak számító alkotását Jerzy Stefan Stawiński két elbeszélése nyomán, amelyek közül az egyik a Magyarok címet viseli, és a történet pontosan arról szól, hogyan kívántak a magyar alakulatok átállni a lengyel felkelők oldalára 1944-ben.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
