Az 1944-es varsói felkelés magyar emlékei
2013. szeptember 25. 14:07 Tischler János
Nyugati reakciók
Maguk a nyugati szövetségesek is felemásan tekintettek a felkelésre. Igaz, mint fentebb olvasható, élelmiszer és lőszer ledobásával megpróbáltak némi segítséget adni a felkelőknek, ez azonban hatástalannak bizonyult, mivel a szovjet repülőtereken való leszállási engedély hiányában az angol és amerikai gépeknek a visszaúthoz szükséges üzemanyagot is magukkal kellett vinniük, ráadásul az összességében 2800 kilométert javarészt ellenséges területek felett repülve tették meg, ami súlyos veszteségeket okozott. Ezért ez a fajta támogatást rövidesen abbahagyták. Ugyanakkor az angol sajtó és a BBC sokáig hallgatott a felkelésről, valamint augusztus folyamán egyetlen hivatalos közlemény sem jelent meg erről Londonban vagy Washingtonban.
Úgy tűnik, Churchill legfőbb gondja az volt, hogy ezzel a lengyel kérdéssel se terhelje az angol-szovjet viszonyt (mint ahogy Katyńnal sem), s elkerülje azt, hogy az angol közvélemény Sztálin ellen hangolódjék. Ennek jegyében halogatta a Honi Hadsereg szövetséges haderőként való elismerését (erre végül augusztus 30-án került sor), ami azt eredményezte, hogy a németek nem hadifogolyként kezelték az elfogott felkelőket, hanem mint „banditákat” a helyszínen agyonlőtték őket.
Az amerikaiak is előbbre helyezték a jó viszony ápolását Moszkvával, mint lengyel szövetségeseik sorsát. Olyannyira beletörődtek Sztálin elutasításába, hogy amikor augusztus 26-án Churchill azt javasolta Rooseveltnek, hogy határozottabb hangú táviratban együtt követeljék Sztálintól a repülőterek használatának lehetőségét, ez utóbbi ezt írta vissza az angol miniszterelnöknek: „a hosszú távú általános háborús kilátások szempontjából nem tartanám előnyösnek, ha csatlakoznék az üzenethez, amelyet Sztálinnak kíván küldeni”, s hozzátette, a szovjet vezér ismert álláspontja mellett figyelembe vette azt is, hogy éppen most folytatják a tárgyalásokat „orosz támaszpontok további használatáról”.
A néhány nappal későbbi, szintén Churchillnek címzett Roosevelt-üzenet már azt vetítette előre, miként fogják a nyugatiak elfogadni a sztálini kész tények politikáját, ez esetben a lengyel kommunisták közelgő hatalomátvételét a Visztula mentén: „A késedelem és a németek fellépése tehát sajnálatos módon megoldotta a varsói lengyelek megsegítésének ügyét, s a jelek szerint immár semmit sem tehetünk értük”. Pedig Varsó még egy hónapig tartotta magát.
A szovjet diktátor is érzékelte, hogy Európa ezen felében az történik, amit ő akar. Így csak szeptember 10-én – amikor a felkelés már reménytelen helyzetbe került – engedélyezte a Vörös Hadsereg támadását Varsó keleti része felé, amelyben részt vehettek az oldalukon, a „megfelelő zászló” alatt harcoló lengyel csapattestek is. Mivel azonban a felkelők ekkor már nem ellenőrizték ezt a területet, véres kudarcba fulladt egy hídfőállás kiépítésének kísérlete, s ezzel a főváros sorsa végképp megpecsételődött. Viszont mindez kiváló propagandisztikus alkalmat kínált Sztálinnak a külvilág felé: én megpróbáltam segíteni, de nem tudtam.
A keserű színjátékhoz tartozott az is, hogy ugyanekkor Sztálin mégiscsak beleegyezett az angol és az amerikai gépek leszállásába a szovjet katonai repülőtereken. Sőt még néhány szovjet gép is dobott le fegyvert, lőszert és élelmiszert a harcolóknak, de a „mellékelt” lőszer sem ezekbe a fegyverekbe, sem a felkelők által használt egyetlen más fegyverbe sem illett, az élelmiszert pedig túlnyomórészt ejtőernyő nélkül bocsátották légi útjára, ami így az erős zuhanás következtében fogyaszthatatlanná vált.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
