Mit tanultak a kisiskolások a reformkorban?
2013. szeptember 2. 14:31
Akárcsak ma
A kisiskolások esetében megszabott tananyag nem sokban különbözött a 21. századi iskolák követelményeitől. A tanulóknak ismerniük kellett a betűket, és előírták az íráskészség megszerzését, „tetszetős betűkkel". Mivel a tanítók gyakorta maguk is egymástól eltérő betűformákat használtak, az íráskép kialakításakor az egységes képi megjelenítésben segédeszközre támaszkodhattak. A falapra ragasztott magyar ábécét az olvasás és írás oktatásakor használták. A tábla külön mutatja a nagybetűket, kisbetűket, a magán- és mássalhangzókat, valamint az ekkor még külön oktatott kettősbetűket és a magyar nyelvre jellemző kétjegyű mássalhangzókat.
A 18. században további, választékos stílusú mintaszövegeket is rézbe metszettek, és ezeket szétküldték az ország iskoláiba, hogy ezeket másolva egységesen tanulják meg a gyerekek a betűelemeket. Ezek a táblák megkönnyítették az olvasást is, amelynél a szótagolva olvasás, valamint a második évfolyamtól a folyamatos olvasás is követelménynek számított - mind nyomtatott, mind kézírásos szöveg alapján. Az 1845. évi rendelet előírta a falusi iskolákban a nemzetiségi (ún. „anyai nyelven") történő olvasást, a többiben a nemzetiségi mellett kötelező volt a magyar is.
1777-től kezdődően a kötelező tananyagban megjelennek a számtani alapismeretek is, kezdetben a település szintjéhez mérten, majd az 1840-es években a második évfolyamon már a négy alapműveletet is előírták. A számok ismeretének különösen hasznát vették a gyakorlati életben, ezért a pénznemek ismeretét, átváltását, bevételek és kiadások feljegyzését is előírták, sőt a tört számokkal is megismerkedtek.
A harmadik évfolyamtól kezdve már a bővebb, elmélyültebb ismeretek elsajátításán volt a hangsúly. A hittan és az olvasás oktatása kötelező érvényűen megmaradt, de új tantárgyak is megjelentek: az „anya nyelvtan" (a nemzetiségi nyelv nyelvtana), magyar, illetőleg Horvátországban horvát nyelvtan, latin alapszavak olvasása és írása, fogalmazás, továbbá számtani műveletek példák alapján. A negyedik évfolyamú elemistáknak mindezeken túl már a német nyelv alapjaival is meg kellett ismerkedniük, és az órarendben szerepelt a rajzoktatás, építészeti és földmértani alapismeretek, földrajz, otthoni fogalmazás és szépirodalmi művek olvasása.
Az 1806. évi és az 1845. évi rendelet is külön megemlítette a leányok oktatásának szükségességét. Számukra ideális módon külön tanodákat, elemi iskolákat kívántak volna felállítani. Mivel ez a legtöbb helyen nem volt lehetséges, így a rendelet javaslata szerint vagy külön időben tartottak nekik órákat, vagy a fiúktól elkülönítve, külön padokba ültették őket. Az 1845-ben előírt tananyaguk az alsó elemi osztályokban elsősorban mélységében különbözött a fiúkétól, valamint attól, hogy előírták számukra a koruknak megfelelő ház körüli, illetőleg „női munkák" (hímzés, horgolás, varrás stb.) elsajátítását. A zene-, rajz- táncoktatást és egyéb művészeti ágak oktatását nem írták elő kötelezően, ezt a szülők - anyagi lehetőségeikhez mérten - magánórák formájában választhatták lánygyermekük számára.
Vajon hányan tanulták a fent előírt tananyagot a reformkorban? Erről egy szintén 1845-ben készült széleskörű, átfogó felmérés alapján alkothatunk képet, amely bemutatja a magyarországi és horvátországi elemi iskolákat. A táblázatok tankerületi beosztásban közölnek adatokat iskolánként. A rubrikákban szerepel az iskola minősítése és felszereltségének jellemzése, a tanítók ellátása és fizetsége, valamint a tanköteles korú (6 és 12 év közötti) fiú- és lánygyermekek száma, és közülük azoké, akik iskolába jártak. Ez alapján láthatjuk: a rendelet előírása ellenére az iskolakötelesek közül többen nem látogatták a tanodát.
A cikk és a források a Magyar Nemzeti Levéltár Archívumában találhatóak
Támogasd a 
szerkesztőségét!
