Az iszlám középkori alvilága
2013. július 25. 09:15
Városban, faluban, sivatagban
Ma már szinte lehetetlen ennek eldöntése, mindenesetre térny, hogy a Banu Szaszan mint fogalom a középkorban rendkívül elterjedt. Iszmail El Outamani szerint a Banu Szaszan az urbanizáció „mellékterméke” volt. Erre kiváló példa az Abbaszidák fővárosa, Bagdad, amelynek népessége Hárún ar-Rasíd kalifa irányítása alatt elérte a félmillió főt, így elég nagy és gazdag város volt ahhoz, hogy kitermelje a különböző területekre szakosodott bűnözői kollektívákat.
A bűnözői hajlam mellett a szokás is erősítette és növelte a „testvériség” egyre bővülő táborát, elég volt csupán annyi – emlékeztet El Outamani –, ha a mecénás eltekintett az addig pátyolgatott udvari költő további szolgálataitól, aki így hamar bűnözésre adhatta a fejét. Bár a Banu Szaszan tagjai elsősorban a városokban aktivizálták magukat, néhányan a falvakban, sőt a sivatagos területeken is fel-feltűntek. A teverabló herceg, Sajban bin Siháb szokás szerint egy bolhákkal teli edényt szabadított a kiszemelt táborra, amelyet így könnyűszerrel végigrabolt.
A téma egyik szakavatott ismerője a szíriai származású Dzsaubari, aki 1235-ben írta meg Kashf al-asrar (A titkok leleplezése) című munkáját. Dzsaubari ebben nem kevesebb mint 600, csak a betörők által használt trükkről ír, és megemlíti, hogy összesen 47-féle módon lehet hamisítani a gyémántot vagy a smaragdot. Nála is ismertebb a neves tudós, az etióp származású Al-Jahiz, aki az Abbaszida-birodalom szívében élt és alkotott valamikor a 9. század elején.
A források megegyeznek abban, hogy a muzulmán bűnözők nagy többsége kurd volt, akik saját szlenget fejlesztettek ki. Ez a sajátos nyelvezet a közép-arabban gyökerezik, de a hébertől az ógörögig mindenfajta jövevényszó megtalálható benne. A tolvajnyelv is ékesen bizonyítja a nyugat-ázsiai területek erősen kozmopolita jellegét, illetve azt a törekvést, hogy a bűnözők lehetőleg minél több titkot megőrizzenek.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
