Volt-e véleményszabadság a 80-as évek Magyarországán?
2013. június 20. 13:11
"A dolgozók érdekeinek megfelelően"
A Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény elfogadásakor az I. fejezet deklarálta, hogy az állam „védi a magyar dolgozó nép szabadságát és hatalmát”, és a „szocialista építésre” szervezi a „társadalom erőit”. A VIII. fejezet az állampolgárok jogai és kötelességei címmel alapjogi katalógust tartalmazott, és ebben kimondta, hogy a Magyar Népköztársaság „a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot és a gyülekezés szabadságát”. Majd hozzátette azt is, hogy az „állam e jogok érvényesítésére a dolgozók rendelkezésére bocsátja a szükséges anyagi eszközöket”.
Míg az 1949-ben elfogadott szöveg csak „állampolgárok jogairól” szólt, és nem tartalmazott általános megállapításokat az alapjogokról, addig az Alkotmány 1972-ben történt átfogó módosításakor deklarálták, hogy a „Magyar Népköztársaság tiszteletben tartja az emberi jogokat”. A következő bekezdés azonban már ismét „csak” állampolgári jogokat említett, mégpedig kimondva, hogy azokat „a szocialista társadalom érdekeivel összhangban kell gyakorolni”, és a jogok gyakorlása „elválaszthatatlan az állampolgári kötelességek teljesítésétől”. Ezzel a megszorító értelmezésre alapot adó megállapítással lényegében kodifikálták az addig kialakult gyakorlatot, és a „szocialista társadalom érdekei” általános megfogalmazás továbbra is nyitva hagyta az önkényes jogértelmezés kapuját. Minthogy ekkor került bele az Alkotmány szövegébe az is, hogy a „munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje”, nyilvánvaló volt, hogy a marxista–leninista eszmerendszer immáron a tételes jogban kodifikált felhatalmazással eleve behatárolja a szólásszabadság mozgásterét.
Egy további bekezdésben egyidejűleg azt is rögzítették, hogy a Magyar Népköztársaságban „törvény állapítja meg az állampolgárok alapvető jogaira és kötelességeire vonatkozó szabályokat”. Ez a szakasz jogi garanciát is jelenthetett volna, de mivel az egész politikai rendszer változatlan maradt, és az állam ideológiailag elkötelezett volt, nem jelentett a gyakorlatban védelmet, és a törvényes garancia csak elvi lehetőség maradt a nyolcvanas évek második feléig. Az 1972-es alkotmánymódosítás úgy változtatott a szólásszabadság megfogalmazásán, hogy a „Magyar Népköztársaság a szocializmus, a nép érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot és a gyülekezési szabadságot”. Elhagyták azt a részt, amely biztosította volna a dolgozóknak az anyagi eszközöket e jog érvényesüléséhez, tehát bizonyos értelemben szigorodott az alkotmányos szabályozás. Erre a szakaszra hivatkozva akár papírhiány miatt is akadályozhatták a sajtó működését.
Ezt követően az 1989. január 10-i alkotmánymódosítás érintette ismét a szólás- és véleményszabadság alapjogát, mégpedig az Alkotmánybíróság felállításával egyidejűleg kimondták, hogy „a Magyar Népköztársaság biztosítja a szólásszabadságot és a sajtószabadságot” (64. §). Ebben már nem szerepelt a „szocializmus” és a „nép” érdekeire való hivatkozás; a későbbiekben látni fogjuk, hogy miért nem. További módosításként került bele az Alkotmány szövegébe az is, hogy „az egyesülés és a békés gyülekezés joga mindenkit megillet”. Az egyesülési és gyülekezési alapjog korlátjaként rögzítették, hogy e jogok gyakorlása „nem sértheti a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjét”. Itt már a tényleges jogi garanciák felé mutató lépés volt annak kimondása, hogy az egyesülési és gyülekezési jog „gyakorlására vonatkozó részletes szabályokat törvény állapítja meg”. Ekkor már nyíltan a jogállam megteremtése volt a cél, így ez a módosítás az átmenetet segítette ezekben a hónapokban, és az alkotmánymódosítással együtt el is fogadták az egyesülési jogról és a gyülekezési jogról szóló törvényeket.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
