Volt-e véleményszabadság a 80-as évek Magyarországán?
2013. június 20. 13:11
A nyolcvanas évek második felében egyre jobban a figyelem középpontjába kerültek a szabadságjogok. Az emberi jogok alkotmányos deklarációja ellenére hiányoztak mind a politikai, mind pedig a jogi garanciák, amelyek biztosították volna e jogok gyakorlati érvényesülését. A politikai, társadalmi és gazdasági változások minden addiginál nyilvánvalóbban a felszínre hozták a pártállam álságos viszonyulását a szabadságjogokhoz. A politikai intézményrendszer és a jogrendszer fokozatosan alakult át, és ebben a folyamatban kiemelkedő szerep jutott a szabadságjogok elméleti és gyakorlati szinten is „jogállamivá” válásának. A nyolcvanas években a hivatalos tájékoztatáspolitika mellett megjelent a „második nyilvánosság”, és elismerést nyert az a megállapítás, hogy „az útkeresés joga is része a szocialista demokráciának”.
A felértékelődő információszabadság
Hogyan változott meg fokozatosan a véleményszabadság politikai és jogi környezete? Mi volt a háttere és a jelentősége az 1986-ban született sajtótörvénynek, majd az 1989 elején meghozott, egyesülési jogról és gyülekezési jogról szóló törvényeknek? Milyen hatása volt a „társadalmi közérzetre” az MSZMP KB 1987. július 2-i határozatának és az erre alapuló gazdasági-társadalmi kibontakozásról szóló kormányprogramnak? Mi volt az állambiztonsági szervek szerepe abban a folyamatban, amely a „rendszer tűrőképességét” puhatolta? Hogyan kezelték a „konstruktív társadalmi kritikát” és az „ellenséges ellenzéki” tevékenységet? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a tanulmányban.
A tág értelemben vett szólás- és véleményszabadság a kommunikációs jogok egész sorát öleli fel, a kommunikációs jogok anyajogaként is szokás nevezni. Magában foglalja mind az egyének, mind pedig a közösségek önkifejezésének a jogát, valamint az információszabadságot, amely igencsak felértékelődött a nyolcvanas években Magyarországon. Az információszabadság egyfelől jogot jelent a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez, másfelől az egyének azon jogosultsága is beletartozik, hogy privát életüket illetően maradjanak átláthatatlanok a hatalom számára, sőt az is, hogy az állampolgárok tisztában legyenek azzal, hogy az állam mit tud, tudhat róluk. Az alapjognak a sajtószabadság is része, amelynek szintén számos eleme van.
Témánk szempontjából a közérdekű adatok megismeréséhez való jog kerül az előtérbe, nevezetesen az előbbi fordítottja, az, hogy az állam legyen átlátható a polgárai számára. Az állampolgárok akkor élhetnek igazán a szólás- és véleményszabadság jogával, ha van kellő információjuk, amiről szabadon, következményektől való félelem nélkül véleményt mondhatnak. Az egyéni önkifejezés jogán túl a másokkal együttesen (kollektívan) gyakorolt szólás- és véleményszabadság sajátos formája a gyülekezési és egyesülési jog is, amelyek szintén akkor töltik be rendeltetésüket, ha ismeretek birtokában a csoportok a hatalom tudomására hozhatják egyes folyamatokról az álláspontjukat.
A kommunikációs alapjogok e széles spektrumát egészen másként közelíthetjük meg a pártállami és másként a jogállami keretek között. Az Alkotmánybíróság a rendszerváltás után kimondta, hogy a szabad kommunikáció a társadalom fejlődésének a motorja, amely azt jelenti, hogy a fejlődéshez egyaránt szükséges a káros és hasznos nézetek megjelenítése is. Jogállamban természetesen van jelen a szabad kommunikáció, de diktatúrában éppen ez jelent nagy veszélyt a hatalom fenntartására. Az információnak a társadalom különböző rétegeiben történő szabad folyása a pártállam hatalmát aláássa, így nem kívánatos annak elősegítése, sőt a hatalom egyik fontos biztosítéka e szabadságjog érvényesülésének visszaszorítása, akadályozása, illetőleg manipulálása.
A szocialista alkotmányok ennek megfelelően eleve megszorító értelmezést adtak az emberi jogoknak, és a jogrendszerből is hiányoztak azok a jogi garanciák, amelyek biztosították volna érvényesülésüket. A jogi garanciák hiányán túl az egész politikai berendezkedés a zárt társadalom erősítését szolgálta, és a jog a politika eszközeként a párt által meghatározott direktívákat volt hivatott normatív formába önteni. Az Alkotmánybíróság 1994-ben a levéltári iratokkal kapcsolatos határozatában megállapította, hogy az államhatalomban betöltött szerepe miatt – eltérően a jogállamban működő pártoktól – a Magyar Dolgozók Pártja és a Magyar Szocialista Munkáspárt de facto közhatalmat gyakorolt. A pártállam tájékoztatáspolitikája stratégiai fontosságú terület volt, az információk – mind a közérdekű, mind a privát szférát érintő információk – birtoklása, valamint a közvéleménynek és a nyilvánosságnak a hatalom érdekei szerinti befolyásolása a rendszer fő támaszát jelentette.
A fentiekből az következne, hogy „hivatalosan” a pártállamon nem kérhetjük számon a jogi garanciákat. Mindezek ellenére a pártállami alkotmányok alapjogi rendelkezéseit érdemes megvizsgálni. Egykori kedves tanárom az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán nem sokkal a rendszerváltás előtt azt tanította nekünk, hogy nem az a lényeg, hogy legyen szólásszabadság, hanem az, hogy legyen szólás után is szabadság. Ugyanis a Nyugat felé fontos volt annak elhitetése, hogy a szocialista rendszerben az emberek szabadok és elégedettek. A deklaratív alkotmányos megfogalmazások részei voltak a jogrendszernek, és ez indokolja, hogy bizonyos értelemben mégiscsak elvárjuk a jogi garanciákat (volt szólásszabadság), azonban éppen az alkotmányos helyzet és a párt omnipotens szerepe rendkívül nagy teret engedett a szűkítő jogértelmezésnek (nem volt szólás utáni a szabadság).
Támogasd a 
szerkesztőségét!
