Betiltották az első amerikai náciellenes filmet

2013. június 4. 13:52

Cornelius Vanderbilt IV, a gőzhajó- és vasútmágnás amerikai üzletember, Cornelius Vanderbilt ük-ükunokája izgalomra vágyott. Az örökösök és örökösnők unalmas világát megelégelve úgy határozott, felvételét kéri az Egyesült Államok – első világháborúban harcoló – hadseregébe, de hamarosan leszerelték. Vanderbilt ekkor úgy döntött, újságírónak áll: minden filmes felszerelést beszerzett, mindezt egy olyan korban, amikor a kamera még luxuscikknek számított; a dúsgazdag Vanderbiltnek a költséges szórakozás nem rengette meg anyagi helyzetét, jól csengő nevének köszönhetően pedig olyan helyekre is eljuthatott, ahova más riporter talán álmában sem. Két francia operatőrrel az oldalán keresztül-kasul bejárta Európát, interjút készített Benito Mussolini fasiszta miniszterelnökkel és Joszif Visszarionovics Sztálinnal is. A plutokratából lett zsurnaliszta nem dőlt hátra és új kihívások elé nézett.

1933. március 5-én – amikor a nácik többséget szereztek a német törvényhozásban – Adolf Hitler beszédet intézett a berlini Sportpalast előtt összegyűlt hisztérikus tömeghez. A pódium egyik szélén várakozó Vanderbiltnek sikerült egy rövid pillanat erejéig szóra bírnia a német kancellárt, akinek németül mutatkozott be. A választási sikertől megrészegülő Führer közölte Vanderbilttel, hogy mondja meg az amerikaiaknak: az élet megy tovább, visszafordíthatatlanul, ő pedig a ma embere, s nemcsak azért, mert Hindenburg nevezte ki, hanem mert senki nem jöhetett szóba rajta kívül kancellárnak. A bátor Vanderbilt ekkor még egy utolsó kérdést is megeresztett: „És mi lesz a zsidókkal, Őexcellenciája?” – kiáltotta az ujjongó, zsibongó tömeg keltette hatalmas hangzavarban, Hitler azonban kitérve a válaszadás elől, dr. Ernst Hanfstaenglhez, a külföldi sajtókapcsolatokért felelős harvardi végzettségű tisztviselőhöz irányította a tolakodó riportert. „Ő majd megmondja, mi lesz a zsidókkal és azokkal a kérdésekkel, amiket Amerika érdekli”.

Vanderbilt két és fél héttel később indult vissza New Yorkba, ahova menekülő zsidókról készített felvételeket vitt magával. Németországi útját hatalmas hírverés kísérte, a Hitler’s Reign of Terrort végül 1934. április 30-án, a Broadwayen, a Mayfair színházban vetítették le, s az intézmény legnézettebb produkciója lett: egyetlen filmre sem váltottak annyian jegyet egy nap alatt, mint a Hitler terroruralmát dokumentarista módon megörökítő alkotásra. A Vanderbilt-féle mozi a filmhíradós képkockákat keverte a dokumentumfilmek jellegzetességeivel; így született meg a 65 perces alkotás, benne menetelő barnaingesekkel, könyvégetéssel, bécsi és berlini utcajelenetekkel, de láthatunk egy náciellenes gyűlést a New York-i Madison Square Gardenból, és egy interjút Helen Kellerrel, akinek könyve Hitler rendeletének köszönhetően szintén a tűz martaléka lett.

Mikor George Canty, az amerikai kereskedelmi minisztérium kereskedelmi biztosa a film levetítése után értesült a washingtoni német nagykövet tiltakozásáról, kijelentette, hogy a film „nem szolgál jó célokat”. Az amerikai cenzúra Canty érvelését tette magáévá, először nem adták meg a licenszt, majd úgy ahogy volt, betiltották a filmet. Chicagóban ugyan átment a cenzorok szűrőjén a film, de a vetítést azonnal leállították, amikor a város náci szimpatizáns konzulja közölte, hogy "hamis" információkon alapul az alkotás. Mivel nagyobb filmstúdió nem csapott le a filmre, az alkotásnak nyoma veszett.

Hogy aztán nyolc évtized múlva váratlanul előkerüljön. Thomas Doherty, a Brandeis Egyetem professzora Hitler és Hollywood kapcsolatáról kezdett tanulmányt írni, s égetően szüksége lett volna a Vanderbilt-féle filmre, de évekig hiába kereste; végül a brüsszeli Királyi Belga Filmarchívumban került elő egy másolat, amely 1945 óta porosodott az intézmény egyik elhagyatott zugában. Valószínűleg egy belga filmforgalmazó rendelte meg, de az ország német leigázását követően úgy döntött, jobb, ha megszabadul a nácikat kevésbé jó színben feltüntető alkotástól, amelyet most a New Yorker magazin hozott nyilvánosságra.