A zalaiakat vitték elsőként a Don-kanyarba

2013. május 17. 10:36 MTI

A Thúry György Múzeumban olyan tárlatot rendeztek be, amelyet az egykor a frontot is megjárt katonák és családtagjaik által átadott dokumentumokból állítottak össze. Számtalan fotó, irat, személyes levelezés és néhány megőrzött emléktárgy jóvoltából az emberi oldalát ismerhetjük meg a 70 évvel ezelőtti tragédiának - jelezte Hermann Róbert történész, az MTA doktora.

A Nagykanizsától a Donig - Apáink, nagyapáink emlékére című időszaki kiállítás megnyitóján a történész arra emlékeztetett, hogy igazából máig nem foglalta el a helyét a magyar történelemben ez a hadművelet, mert sokáig beszélni sem lehetett róla. A hivatásos történetírás is hosszú ideig csak nagyon óvatosan kezelte ezt a témát, igazából csupán az 1980-as évek végén kezdődött meg a történtek tényleges feldolgozása.

A háború teljessége tükröződik a visszaemlékezésekből, ahogy a kiállításból is, vagyis "a hősiesség, a bajtársiasság, az önfeláldozás, ugyanakkor a kapkodás, a felelőtlenség, a hozzá nem értés vagy akár a döntésképtelenség is" - fogalmazott Hermann Róbert. Emlékeztetett rá, hogy kétségkívül súlyos veszteséget szenvedett a magyar hadsereg, a katonák embertelen körülmények között álltak helyt, "de nem lehet azt mondani, hogy a politikai és a katonai vezetés ezt a hadsereget meghalni küldte volna ki". Magyarországnak az akkori ipari fejlettsége, katonai infrastruktúrája "nagyjából abban az állapotban volt, amilyen felszereléssel ezt a haderőt el tudta látni".

Felidézte, hogy a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg kilenc könnyű hadosztállyal, egy páncélos hadosztállyal és egy repülőkülönítménnyel vett részt a hadműveletben, s a 3. hadtest 9. hadosztályában, a 17. és 47. gyalogezredben voltak a zalai katonák és tüzérek. Őket elsőként mozgósították és küldték ki a frontra, de utolsóként törtek ki és térhettek haza. Éppen a 9. hadosztály szenvedte el a legnagyobb veszteséget, a katonák közel 80 százaléka odaveszett. Ezek után a teljesítményük lebecsülése volt, hogy Nagykanizsára érkezésüket követően három hétre karanténba zárták őket.

A történész kijelentette: "tudjuk, hogy ezt a háborút nem a jó oldalon vívtuk meg", de ez semmit nem von le a katonák hősiességéből, vitézségéből, bajtársiasságából. Dénes Sándor alpolgármester idézte fel, hogy 1942-ben mintegy 10 ezer zalai honvédot vittek a frontra, de közülük csupán alig háromezren tértek haza. Az éhezéstől, a hidegtől való szenvedés mellett esélytelen harcot folytattak a túlerővel szemben, "parancsra kockáztatták a becsületüket".

A kiállításmegnyitón Molnár András, a Zala Megyei Levéltár igazgatója elmondta, hogy a megjelentek közül is számosan adták kölcsön saját vagy családjuk személyes relikviáit, iratait, fotóit. Többnyire csak ezek segítségével lehet feldolgozni a történteket, mert hivatalos iratok vagy nem maradtak fent, vagy a mai napig a szovjet levéltárak mélyén rejtőznek. Szólt arról is, hogy az eddig összegyűjtött fotókból ősszel olyan albumot jelentetnek meg, amelyben 400-500 kép segítségével dokumentálható a doni tragédia.