Rejtőző fondok – kései tanúságtételek
2012. december 29. 11:04 Nóvé Béla
Nemzetközi cserék és duplum-adományok
Avagy a „szamizdat” és a „tamizdat” máig rejtett összefüggései
Némelyek talán még emlékezhetnek: 2004 tavaszán, Magyarország uniós csatlakozásakor, a budai Millenáris Központban nagyszabású nemzetközi szamizdat kiállítást és ankét-sorozatot rendezett a Brémai Egyetem Kelet-európai Kutatóközpontja és az Európai Kulturális Alapítvány – mely kiállítás magyar anyagának kurátora és angol nyelvű katalógusának szerkesztője voltam. Az anyaggyűjtés és előkészítés során, mint a Széchényi Könyvtár volt munkatársának alkalmam nyílt – gondosan rám zárt páncélajtók mögött, egy ablaktalan pince-raktárban – átnézni az OSZK szamizdat-gyűjteményét, majd összehasonlításul, egy rövid tanulmányút erejéig a brémai kutatóközpont magyar anyagát is felmérhettem a klimatizált, pára-szabályozott és patika-tisztáságú archívumban, hol a lábzacskó s a fehér glasszékesztyű minden látogatónak kötelező.
Az eredmény felért egy „kultúrsokkal” – be kellett látnom: az általam ismertek közül a brémai magyar szamizdat-gyűjtemény a legteljesebb s a legjobban rendszerezett. Hogy miért? Nem csupán azért mert a brémaiak az egykori szovjet blokk egészére kiterjedő módszeres gyűjtését lelkes és értő tudósok Wolfgang Eichwede professzorral az élen már jó 40 évvel korábban elkezdték (gyakran maguk csempészvén át a „vasfüggönyön” a cenzúramentes, tiltott irodalom legbecsesebb példányait), hanem, mert volt rá igényük, fáradságuk és persze némi „állománygyarapító keretük”, hogy azt az évek során új beszerzésekkel, adományokkal és duplumok cseréjével minél teljesebbé tegyék.
Ezzel szemben a magyar nemzeti bibliotéka szamizdat anyaga továbbra is az OSZK eldugott raktári polcain porosodik, némely kiadványból tucatnyi fölöspéldánnyal, másokból – így több szamizdatos lap folyamából – jelentős hiányokkal. Holott csak némi figyelem és hozzáértés kellene ahhoz, hogy jó harminc év múltán végre kutatható és teljes gyűjtemény jöjjön létre az alig 300 könyvcímet és 2 tucatnyi időszaki lapot magában foglaló hazai szamizdat-corpusról (ami nagyságrendekkel szerényebb a szovjet-orosznál, lengyelnél, de még a csehszlováknál is!), melyről – s ez újabb alaphiány! – máig sem készült kritikai igényű forrásjegyzék, annotált szakbibliográfia.
Tudtommal az OSZK egykori „zárolt anyagán” kívül eredeti szamizdat példányok elszórtan csak az ÁBTL-ben, az OSÁ-ban és magángyűjtőknél akadnak, és mára az antikvár-forgalomból is nagyobb részt rég „kirongyolódtak” a szabad sajtó e jobb sorsra méltó relikviái. Hogy mi köze ennek az emigrációkutatáshoz? Aki a Szabad Európát egykor hallgatta, vagy alkalma volt fellapozni a müncheni Új Látóhatárt, a párizsi Irodalmi Újságot és a Magyar Füzetek sorozatát, az lépten-nyomon reflexiókat és utánközléseket találhatott bennük – ami a „szamizdat–tamizdat” máig sem eléggé feltárt „együttlélegzését” és szoros kölcsönhatását is jónéhány izgalmas adalékkal példázza.
Vöröskeresztes rejtélyek: Budapest, Bécs, Bern és Genf „bűvös négyszögében”
Már hónapok óta szorgosan kutattam az Arany János utcai Soros-Archívumban az ’56-os magyar menekültválság sajtóját s a Szabad Európa bizalmas háttérjelentéseit, mikor egy véradó kampány láttán rádöbbentem: a Magyar Vöröskereszt központja éppen itt van átellenben, az utca túlfelén – nosza, lépjünk át, hátha meglephetnek ott is néhány régről maradt irattal, információval.
Hamar kiderült: az előbbi naív feltevés volt, az utóbbiból viszont fölös bőséggel kaptam, ha nem is pontos útbaigazítást, jó fél évszázad múltán erősen folklorizálódott legendákat. Mint a személykereső szolgálat segítőkész, bár archív irataik sorsát illetően annál tanácstalanabb munkatársaitól megtudtam, a Magyar Vöröskereszt személykereső szolgálatának valahány kartonját és levelezését egy belügyi különítmény 1962-ben – ekkor még évente 5-7000 új megkereséssel! – teherautó platóra hányta és ismeretlen helyre elszállítota.
A pótolhatatlan adatbank, amely nagy számban ’56-os kiskorúak és szétszakadt családok iratait is tartalmazta, nyilván további nyomozásokhoz és ügynökbeszervezésekhez kellett a már komótosan „konszolidálódni” készülő rendőrállamnak. Ha mindehhez hozzá vesszük, hogy a Magyar Vöröskereszt Baross utcai irattára az 1950-es évek végén egyszer már csőtörés miatt nagyobb részt elúszott s hogy hasonló iratpusztulás végzett 1976-ban az Osztrák Vöröskereszt személykereső szolgálatának bécsi aktáival is – úgy aligha csodálkozhat bárki a „bőséges adathiányon”.
Szerencsére valakinek támadt egy mentőötlete: ha valaki, „Magdi néni” biztos tudni fogja, hová is tűntek az MVK személykereső aktái! A 84 éves, párizsi születésű és Franciaországban nevelkedett Bodorkos Józsefné, Magdi néni még 1954 nyarán került – alighanem egyetlen pártonkívüliként és nem belügyesként – a Magyar Vöröskereszt külügyi osztályára, majd utóbb, 1985 őszi nyugdíjazásáig, a személykereső szolgálat vezetője lett. Bár az ’56-os iratok rejtélyes eltünését, állítólagos „leselejtezésüket”, ő is csak megerősíteni tudta, ám a vele készült több órás interjúban annál több beavató adalékot fedett fel a „disszidensek” és „visszidensek” tömeges megkereséséről, az állandó belügyi kontrollról és főként a fiatalkorúakkal kapcsolatos ügyintézésről, ami a Vöröskereszt ekkor még egyetlen nyugati nyelvet bíró munkatársaként sok éven át az ő reszortja volt. (Jellemző adalék, hogy a francia, svájci és más nyugati követségeken a vízumügyeket intézve, egy civil ruhás rendőr kifelé jövet rendre feltartóztatta, az azok részleteiről faggatva.)
Egy másik izgalmas felfedezésem már a Svájci Vöröskereszt berni archívumáig vezetett. „Tippadóm”, Dr. Pataky Tibor Sámuel (Saint-Gallen) 1956 őszén a Nap-hegyi Arany János Intézet harmadéves növendéke, maga is „teliárva”-ként szökött ki 16 évesen Nyugatra (apja: Pataky Tibor a két háború közötti kisebbségi ügyek államtitkára, anyja Petróczy Alice, ünnepelt színésznő volt Erdélyben), majd 1957 tavaszán egy svájci gimnáziumi tanár-család Glarusban befogadta. A törekvő és tehetséges ifjú jórészt önerőből kivételesen sikeres életutat járt be, hat nyelvet elsajátítva és két diplomát szerezve, pályáját utóbb a Svájci Tesztilgyáros Szövetség elnökeként végezte.
Emlékeit, kérésemre, jó húsz oldalon át lejegyezte, majd nemrég ő volt az, aki a berni vöröskeresztes archívumban felfedezte 580 egykori sorstársa – valamennyi 56-os fiatalkorú menekült volt! – máig féltve őrzött örökbefogadási dokumentációját. Ezek részleteiről, a Svájci Vöröskeresztnek adott diszkréciós ígéret miatt ez idő szerint még nem szólhatok, ám az egyedülálló forrásanyag anonimizálása és értékelése már folyik, és hasonló kutatási igénnyel fordultam a Menekültügyi Főbiztosság genfi archívumához is.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
