Miért ügynökközpontú a jelenkori magyar (egyház)történetírás?
2012. december 29. 11:05 Szabó Csaba
Kötelesség a múlt megismerése
Valóban mindenkinek joga, sőt szerintem kötelessége tudni, hogyan működött a „létezett szocializmus” (így, befejezett múltban). Kötelesség a múlt megismerése, mert csakis akkor lehet lezárni, ha már megismertük. Persze lehet egyet legyinteni, hogy majd a kellő „történelmi távlat” bölcsebbé és igazságosabbá teszi az utódokat. Csakhogy amíg a jótékony „történelmi távlat” nem érkezik el (egy-két generáció), értsd, amíg élnek olyan személyek, akik maguk, vagy már csak anyjuk, apjuk, valamelyik közeli hozzátartozójuk révén érintett volt az állampárttal való együttműködésben, addig még sokan sérülhetnek (egykori áldozatok is folyamatosan…)
Az egykori áldozat továbbra is áldozat marad… Mindegy, hogy azért mert beszervezett ügynökként lehull a lepel róla, vagy mert korábban megfigyelték, és most évek múlva a róla készült jelentéseket immár nem csak néhány szempár látja, hanem számos érdeklődő (a levéltárosok és a kutatók), sőt kellő „érdekesség” esetén (ha az illető alkalmas a politika, a sajtó és a közvélemény kíváncsiságának felkeltésére és kielégítésére) akár tömegesen is megismerhetőek az egykori feljegyzések. Az illető felsóhajthat, hogy lám megfigyeltek, áldozata voltam a totalitárius rendszernek. De mit is tartalmaznak a jelentések? Levéltitkokat, telefonlehallgatásokat, barátokról, ismerősökről alkotott, mondott, írt véleményeket. És az egykori áldozat rájön, hogy „már megint én vagyok az áldozat, hiszen az én legbelsőbb életem, (egykori, ma már talán nem is vallott…) gondolataim kerülnek kirakatba.”…
Ugyanakkor szinte láthatatlanok a megfigyelőket, jelentőket, ügynököket utasítók, mindazok, akik kijelölték a célszemélyt, kitervelték a megfigyelések módját, utasítást adtak a személy feltérképezésére, majd kiértékeltek, feldolgoztak minden információt, aztán tovább jelentették feletteseiknek az eredményeket. Valahol esetleg tervek születtek az adatok alapján letartóztatásokra, perekre, mások megfigyelésére. Ezeket az embereket alig ismerjük. Ma már, 15 év eredményeként ott tartunk, hogy nevüket, a szervezeten belüli előmenetelüket legalább megismerhetjük, de továbbra is az „arc nélküli légió” tagjai. Amíg az áldozataikról (az általuk beszervezett ügynökökről, vagy az ügynökeik által megfigyeltetettekről) környezettanulmányokat, jellemzéseket és mindenféle információkat megismerhetünk, addig róluk vajmi keveset.
Ha túllépünk a leíró történelmi megközelítésen, akkor az iratok alkalmasak arra, hogy antropológiai, mentalitástörténeti és életmódkutatásokat, pszichohistóriai elemzéseket stb. folytassunk, de csakis az áldozatokról. A „néma és arc nélküli” katonák hozzájuk képest árnyékban maradnak. Nem tudjuk meg, hogy milyen hittel, lelkesen vagy fásultan, cinizmussal végezték munkájukat. Gondoltak-e saját családjukra, amikor másokét firtatták? Az államvédelem, állambiztonság beosztottjainak érzései, szokásai, élete egyelőre fedve marad. Az áldozat pedig áldozat marad… Mégis meggyőződésem, hogy előbb-utóbb olvashatunk majd nem leíró jellegű történelmi elemzést is e ma még néma sereg tagjairól is!
Módszertan — az államvédelmi, állambiztonsági szervek munkájának tudományos megalapozottsága régóta foglalkoztat. Meglepőnek, ugyanakkor jelképesnek találtam az alábbi idézetet: „Egy kísérletet tekinthetünk „színdarabnak”, akkor a kutató a „rendező”, a résztvevők és a beavatott személyek a „szereplők”, valamint vannak „díszletek” és „kellékek” is (pl. a helyszín, a manipuláció). A forgatókönyv lényegében a kísérlet menetének teljes leírása. Ennek része a fedőtörténet, amely különösen akkor válik fontossá, ha a kutató megtévesztést alkalmaz. A forgatókönyvnek és a fedőtörténetnek is a kísérletezés előtt el kell készülniük.
A fedőtörténetet írásakor figyelembe kell venni, hogy a résztvevők értelmes és kíváncsi emberek, akik mindenképpen elgondolkodnak a kísérleti helyzetről, és valamiféleképpen értelmezni is fogják azt. Olyan fedőtörténetet kell kidolgozni, amelyik először is a kísérlet minden, a résztvevő által látott részletét lefedi, hihetően magyaráz mindent, amit a résztvevő tapasztal. A fedőtörténetnek továbbá érdeklődést is kell keltenie a résztvevőkben, hogy motiváltak maradjanak a kísérletben való részvételre. Harmadszor: fontos, hogy a fedőtörténet semmiképpen se keltsen gyanakvást. A résztvevők ne csak ne vegyék észre a megtévesztést, de ne is keressék (ez kellemetlen lehet és befolyásolhatja válaszaikat). A jó fedőtörténetre nincs biztos recept, mindig a konkrét kísérlet függvényében kell kialakítani.
A kísérletben alkalmazott manipuláció során fontos az elvárásokhoz kapcsolódó torzító tényezők kiküszöbölése. A résztvevők értelmes és érdeklődő emberek, akiknek vannak saját laikus elméleteik a társas megismerésről és a társas interakciókról – hiszen egész életüket ezzel töltik. Mindezek olyan elvárásokat kelthetnek bennük a kísérlettel kapcsolatban, amelyek torzíthatják a válaszaikat. Megpróbálhatják pl. kitalálni, miről szól a kísérlet és igyekezhetnek „jó kísérleti résztvevőként” olyan válaszokat adni, amelyek megerősítik a kísérlet – általuk feltételezett – hipotézisét. A válaszok torzulhatnak azért is, mert a résztvevők igyekezhetnek minél jobb színben feltüntetni magukat.”
A fenti szövegrészlet nem egy állambiztonsági tankönyvből származik! Mindig is éltem a gyanúperrel, hogy az államvédelem, állambiztonság (képzett) tagjai ösztönösen, vagy autodidakta módon, esetleg képzés során szerzett pszichológiai ismeretekkel rendelkeztek. Feltételezésemet megerősítették legutóbbi pszichológiai olvasmányaim, mert úgy vélem, a fenti pszichológiai kísérletről szóló leírás egyenesen adoptálható az állambiztonsági módszertanban, például az ügynöki munkában. A rendszerváltozás idején, 1989-ben nagy sikert, két kiadást (mintegy 80000 példányban) ért meg Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós könyve, az Őrjítő mandragóra. A szerzők megkísérelték bemutatni, hogy miként próbálta a diktatúra „megoldani” problémáit a „politikai pszichiátria” eszközeivel. 2012-ben az ünnepi könyvhét egyik érdekessége volt az immár harmadik kiadást megért, bővített, kiegészített kötet. Közel egy negyedszázad múltán még mindig aktuális, izgalmas a kötet, a kérdésfeltevés. Ilyen keveset tudtunk meg egy emberöltő alatt a létezett szocializmus közel két emberöltőjéről, negyven évéről?
Fentebb azt írtam, hogy a beszervezett ügynök is áldozat. Ez a kijelentés bizonyára árnyalandó, mert ügynök és ügynök, beszervezés és beszervezés között, magatartás és magatartás, hatékonyság és hatékonyság között is óriási különbségek vannak. Aligha van két egyforma eset. Minden ügynöktörténet sajátos és egyedi. Típusok persze léteznek: az eredménytelen, a szerv szempontjából értéktelen, együttműködésre nem hajlandó, alkalmatlan; a vonakodó; a kibúvókat kereső; a jelentéktelen adatokat szolgáltató; a másoknak ártani nem akaró; a szorgalmas; a túlbuzgó és nem tudom, meddig lehetne folytatni a sort. Mégis áldozatnak tartom valamennyiüket, mert az általuk teljesített „semmi”, vagy a végtelen rosszindulat, gonoszság sem változtat azon a tényen, hogy mindkét típushoz tartozó megjárta a pokol bugyrait. Talán már döntésében, hogy hajlandó volt az együttműködésre, talán csak évekkel, évtizedekkel később, napjainkban, élete végén, amikor azon retteg, hogy „eddig ugyan megúsztam, de mi lesz velem, a nevemmel, amelyet gyermekeim is viselnek, ha kiderül?”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
