Miért ügynökközpontú a jelenkori magyar (egyház)történetírás?
2012. december 29. 11:05 Szabó Csaba
Vitaindító, együttgondolkodásra ösztönző, szándékosan provokatív előadásomban nem azt igyekszem bizonyítani, hogy valóban ügynökközpontú-e a jelenkori magyar egyháztörténetírás, mert ezt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, és annak főigazgatója publikációi alapján ezt tényként elfogadom. A miértek érdekelnek. Néhány faktumból kiindulva, az eltúlzott jelenség okait keresem.
Elmaradt rendszerváltás?
Kik a kutatók / érdeklődők? — Állampolgárok! Egyetemisták, oktatók, tudományos kutatók (akár intézményszerűen is, például az egyházi múltfeltárás — a katolikusok mára tetszhalott Lénárd Ödön Közhasznú Alapítványa; a reformátusok gyenge kezdeménye; az evangélikusok múltfeltáró bizottsága; az intézményhez, egyházhoz nem kötődő „fehér Hollók” munkacsoport ), újságírók… Elemzésemben eltekintek a közvélemény, a politika és a „bulvár” érdeklődésének értékelésétől, mert úgy gondolom, hogy ezek nem érdemben, csak kampányszerűen foglalkoznak a kérdéssel.
A közvélemény csakis valamilyen éppen felszínre „robbanó” ügynök”botrány” kapcsán élénkül meg a sajtó és a politika hathatós „pártfogásával”, hogy aztán ismét, a következő „ügynökbombáig” csipkerózsika álomba zuhanjon. Jelen összegzésben eltekintek az állampolgári érdeklődéstől is, mert nem tartom jelentősnek. Ugyanis, ha figyelembe vesszük, hogy amióta erre lehetőség van, tehát 1997 óta, az eltelt 15 évben az állampolgárok évente csak 1000 és 3500 közötti új megkereséssel (átlagban inkább évi 1700 körüli megkereséssel számolhatunk) fordultak a Történeti Hivatalhoz, majd 2003-tól jogutódjához, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárához, akkor könnyen beláthatjuk, hogy az érintettek érdeklődése legalábbis a számarányokat tekintve nem jelentős. A téma hathatós feldolgozásának előmozdítása tehát pillanatnyilag sem a politika, a közvélemény és a sajtó nyomásától, sem pedig az állampolgári érdeklődéstől nem várható el. Talán a tudományos kutatástól.
Nézzük meg, hogy miként és miért közelít a tudományos kutatás az ügynökügyekhez. A leíró szemléletű történetírás egyeduralma: a két világháború közötti friss, a nyugat-európai új áramlatokkal is lépést tartó magyar történetírás hagyományait és eredményeit, részben képviselőit is háttérbe szorította a szovjet mintájú marxista történetírás. Évtizedek során meghatározóvá, néhány kivételtől eltekintve kizárólagossá vált marxista történetírás képviselői csakis a történelem leíró szempontú megközelítését művelték. Ebben a rendszerváltozás sem hozott jelentős áttörést. Az egyetemeken lényegében (máig) meghatározók maradtak a marxista jelzőtől gyorsan megszabadult előadók. Hiába alakultak új egyetemek, új karok, szocializációjuk alapján immár ideológiai tehertől szabadultan, de módszerében szinte csakis a leíró történelmi megközelítést oktató és gyakorló előadók népesítették be a magyar felsőoktatást.
A rendszerváltozás óta eltelt 20 évben alig néhány kivételről lehet beszámolni, mint például a történeti antropológiai, a történelemfilozófiai megközelítés, a mindennapi élettel kapcsolatos kutatások megindulása stb. Ennek elméleti alapja Nyugat-Európában az ún. „posztmodern” történetírás, amely elfordul, illetve szakít a francia (Annales kör) céljaival, tagadja a longue durée, az átfogó struktúrák létezését, újraértelmezi a történetírás „narratív”, leíró jellegét. Elsősorban a kis, töredékes, mindennapi, „más” jelenségekre összpontosít.
Témám szempontjából a lényeg, hogy a leíró szempontú történeti megközelítés erős túlsúlya jellemző ma is a magyar történelemkutatásban és oktatásban. Félreértés ne essék, nem vitatom a leíró történelemszemlélet létjogosultságát, ez is egy lehetséges megközelítési mód. Mi jellemzi a leíró szemléletet? Leíró, elsősorban a tartalmat ismertető, a kulturális-társadalmi kontextust mellőző történeti felfogás; ezzel szemben áll a társadalomtörténeti, és egyben értelmező, analitikus megközelítés.
Mi hajtja a főként leíró szemléletű tudományos kutatást az ügynökügyekben? A kíváncsiság! A leleplezés „öröme”! — Mítoszok, legendák, bibliai történetek tanúsága szerint az emberiség sorsát alapvetően meghatározta a kíváncsiság, s nagyban hozzájárul a világ fejlődéséhez. Hogy mi ennek a megnyilvánulásnak a mozgatórugója? Megtudni valamit, ami új, érdekes, esetleg rejtett vagy tiltott.
A kíváncsiság az ember intellektuális-pszichológiai jellemvonása, mely a környező világ megismerésében ölt formát. Alapvető emberi igény, mely a tudásvágyból fakad. Ez az emberi tulajdonság fontos szerepet játszik a különféle tudományos felfedezésekben is. Hargitai István új könyvében tizenöt, többségében a 20. század második felében született jelentős felfedezés mozgatórugóit elemzi. A könyvben szereplő mindegyik tudósról elmondható, hogy megvolt benne az ambíció és a kíváncsiság, de emellett mindegyik felfedező rendelkezett még legalább egy, a pályája alakulását döntően befolyásoló tulajdonsággal is: tájékozatlanság, versenyszellem, a személyes érintettség (betegség elleni gyógyszerkísérletek).
Támogasd a 
szerkesztőségét!
