A medencében bosszultuk meg a forradalom eltiprását
2012. december 6. 17:31
Amikor Budapest utcáin még dübörögtek a tankok, s a szovjet elnyomók elleni egyenlőtlen küzdelem már több ezer áldozatot követelt, addig 15 ezer kilométerrel odébb lényegesen kiegyenlítettebb viszonyok között – hét a hét ellen –, semleges környezetben a magyar válogatott hihetetlen méltósággal legyűrte a szuperhatalomnak számító Szovjetuniót a Melbourne-ben 1956. december 6-án, 56 évvel ezelőtt rendezett olimpiai vízilabda torna elődöntőjében.
Tőlünk tanultak a szovjetek
A második világháborút nagyobb vérveszteség nélkül úszta meg a magyar póló, ám 1945-t követően nemzetközi versenyen csak az 1952-es helsinki olimpián állhatott fel nemzeti csapatunk a dobogó legfelső fokára, megszerezve ezzel a sportág harmadik olimpiai aranyát. Míg Magyarországon már a Horthy-korszakban is nemzeti játéknak számított a vízilabda, addig történetünk másik főszereplője, a Szovjetunió esetében igen fiatalnak számított: Sztálin csak az 1940-es évek második felében ismerte fel, mekkora propagandaérték is rejlik a játékban.
A helsinki győzők
Orosz földön szinte teljesen gyökér nélküli sportnak számított a póló, így a moszkvai vezetés úgy döntött, attól kell tanulni, aki a legjobb és nem utolsó sorban földrajzilag is a legközelebb fekszik: Magyarországtól. A legtöbb magyar bajnoki meccsen az 1940-es évek végétől mindig lehetett találni egy szovjet úszómestert és egynéhány keleti íródeákot, akik szorgosan rajzoltak és jegyzeteltek.
Miután sikerült összeverbuválni néhány jól úszó és a labdával viszonylag jól bánó orosz fiatalt, rendszerint már a magyar válogatottat rendelték ki Moszkvába. Egy seregnyi jegyzetelő foglalt helyet ilyenkor a moszkvai uszoda lelátóján, s folyamatosan pörgött a film-felvevőgép is. A magyar csapattagok állandó orvosi vizsgálatokon estek át, egészségügyi ellenőrzések és egyéb mérések nehezítették az amúgy sem éppen nyaralásnak beillő moszkvai tartózkodásukat.
Már az első felkészülési meccsen igen szoros, 8-6-os vereséget szenvedett a szovjet csapat, amely igen ügyes tanítványnak bizonyult. A felsőbb vezetés által hozott döntés értelmében azonban a szovjetek csak akkor indulhattak el az olimpián, ha az egyik felkészülési meccsen megveri a magyarokat. Természetesen a pártérdekeket teljesen magáévá tevő és Gyarmati Dezső részéről a félpályánál történő szabálytalankodásért is négyméterest adó orosz bíró végül gondoskodott arról, hogy a Szovjetunió ott lehessen a finn fővárosban rendezett ötkarikás játékokon.
Helsinkiben már felnőtt a mesterhez a tanítvány, s bár 5-3-ra elvertük őket, komoly vetélytárs lett a szovjet csapatból. A magyar pártvezetésnél elvi síkon felmerült a kérdés, hogy esetleg átengedjük-e a meccset, azonban a javaslatot elvetették, s végül a hetedik helyen zárt a Szovjetunió a tornán. A következő négy esztendőben évente többször is találkozott a két együttes, ám ezek egyike sem végződött szovjet győzelemmel. Ráadásul az utánpótlás csapatunkat sem tudta megveri a szovjet „A” válogatott, amely ha kellett, egyetemi tornacsapatként indult, csak hogy összeszokjanak a szovjet kerettagok.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
