A medencében bosszultuk meg a forradalom eltiprását
2012. december 6. 17:31
Távol Európától
Hatvan évvel az olimpiai eszme újjáéledése után egy távoli földrészre esett a választás, s az ausztráliai Melbourne kapta meg a játékok rendezésének jogát. A déli félteke ellentétes évszakváltásai miatt a nyári olimpiát az ottani nyárra időzítették, decemberre. A helyszín teljesen szokatlan volt a sportolóknak, mivel Európa határainál általában megállt a korabeli sportélet, kivéve talán a teniszét.
Mivel az akklimatizálódásra még nem volt ismert és bevált ellenszer, a tervek szerint már október 24-én elindult volna az első repülőgép a kenguruk földjére, azonban a forradalom kitörése mindent kétségessé tett. Az előzetes egyeztetéseknek megfelelően október végén a francia TAI repülőtársaság szállította volna ki a közel 160 fős magyar küldöttséget, ám a budapesti helyzet miatt a franciák jelezték, egyetlen gépük sem teszi le a futóművét Ferihegyen.
Felszállás a repülőgépre
A helyzet napokig bizonytalan volt, míg végül október 29-én az addig a Normafánál edző vízipólósok – miután összeszedték a Széna téren még barikádot építő Gyarmati Dezsőt – elindultak busszal Csehországba, mivel Prágáig már hajlandó volt eljönni a francia légitársaság gépe. A november 4-i indulást követően az Athén-Abadám-Karacsi-Bombay-Szingapúr-Darwin-Sydney-Melbourne útvonalon haladva egy héttel (!) később érkeztek meg két repülőgéppel olimpikonjaink Ausztráliába.
A forradalom leverése miatt kesergő magyar pólósok közel három hét után végül november 16-án kezdték meg rendszeres edzéseiket. Hevesi István naplója szerint így nézett ki a napi program: „tréning, mozi, kajálás, alvás”. Az 1956-os melbourne-i olimpiai vízilabda tornán az igen nagy távolság és a politikai bojkottok miatt csupán tíz induló ország képviseltette magát. (a négy évvel azelőttin 21 válogatott indult.)
Edzés helyett őgyelgés Melbourne-ben
A Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István, Zádor Ervin összeállítású magyar csapat a „B” csoportba került. Az angolok elleni nyitány előtt érdekes futam zajlott. Szívós Istvánt csak utólag tudták nevezni az olimpiára, 200 méteres mellúszásban (ez volt az egyik üres szám, amelyben nem vett el helyet esélyesnek vélt magyar úszó elől). Viszont ahhoz, hogy szabályosan játszhasson a pólósok mellett, le kellett úsznia a 200 mellet: Szívós a társak harsány nevetése közepette végül utolsóként ért célba.
Nagy-Britanniát november 29-én 6-1-re, másnap az Egyesült Államok csapatát 6-2-re győzte le a magyar válogatott. Ezután jött a hatos döntő, amely a három csoport első két helyezettjeiből állt össze. Fontos megjegyezni, hogy akkoriban még nem volt a mai értelemben vett klasszikus elődöntő-döntő párharc, hanem a hat csapat körmérkőzéseket játszott egymással. Pontegyenlőség esetén pedig gólarányt számoltak és nem gólkülönbséget, tehát a cél az volt, hogy minél kevesebb gólt kellett kapni.
A döntőkben először, december 3-án az olaszok voltak a soron; a meccs éjfélkor kezdődött az úszóversenyek elhúzódása miatt, itt 4-0-ra nyertünk. Két nappal később a németekkel már rendes időben játszottunk; ez a meccs szintén 4-0-lal végződött. Már csak két ország maradt hátra: Jugoszlávia és a Szovjetunió, a két mindent eldöntő mérkőzés. Bár Jugoszlávia félelmetes ellenfélnek számított, a magyar pólósok mit sem törődtek az előzetes esélylatolgatásokkal, s csak a december 6-i szovjetek elleni találkozóra koncentráltak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
