A gondviselés küldöttének tartotta Mussolinit a pápa
2012. november 14. 16:48
A halhatatlanság mítosza
Az utóbbi években sokan keresték arra a választ, hogy volt-e egységes fasiszta kultúrpolitika, s hogy a modernitás hogyan függött össze a diktatúrával – kezdte előadását Fried Ilona, az ELTE kutatója, aki arra a következtetésre jutott, hogy bár a fasizmus törekedett rá, nem tudta teljesen gyarmatosítani a kulturális életet. A színház a harmincas évek elejéig, a film elterjedéséig volt társadalmi szinten az egyik legfontosabb szelete a kultúrának. Mussolini a Cinecitta filmstúdió 1937-es megalakításával azonban jelezte, hogy számára immáron a film a legfontosabb propagandaeszköz. Ebből az időszakból Giovacchino Forzanót kell kiemelni, aki megalkotta a tömegszínházat, majd teherautókkal kezdték szállítani akár a legtávolabbi vidékekre a színházi kellékeket. Ezt egyesek ugyan a fordi tömegtermeléshez hasonlították, de Fried Ilona hangsúlyozta, hogy a nyilvánvalóan propagandacélokat szolgáló előadások mellett színvonalas művek, operák is akadtak.
A színházi élet jeles képviselői között többeknek – Marinetti, Sem Benelli, Anton Giulio Bragaglia, Massimo Bontempeli, később Forzano – közvetlen kapcsolata volt Mussolinivel, amelyek az 1910-es évekre nyúltak vissza. Az értelmiségiek kénytelenek voltak megkötni a maguk kompromisszumát, amiért cserébe védelmet, egyesek pedig privilégiumot kaptak. Összességében elmondható, hogy a fasiszta rezsim kulturális hegemóniára törekedett, s a színházat is a propaganda eszközének gondolta. A rezsim ugyanakkor támogatta az amatőr mozgalmakat, így a szélsőjobboldalhoz egyáltalán nem köthető egyházi színjátszó köröket és a diákelőadásokat, de megtűrte a polgári színházat és az avantgárd irányzatokat, viszont tiltotta a Bracco-féle szocialisztikus színházat és az emigrációban élő alkotók műveit is indexre tették.
A vezérkultuszokat vizsgálta előadásában a fiatal Horthy-kutató, Turbucz Dávid. A történész szerint a marcia su Roma egyfajta mitikus interpretációt szolgált a rezsim számára, amit a fasiszta propaganda forradalomnak festett le, miközben a menetelés valójában meg sem történt. Az alkotmányos fasizmus időszakában egyre nagyobb teret nyert a szimbólumokra, mítoszokra, rítusokra felépített politizálás. Majd megszaporodtak a Mussolinivel foglalkozó cikkek, a Ducéról szóló első életrajz pedig már 1923-ban megjelent; ezt angolul 1925-ben adták ki, s összesen 18 nyelvre fordították le, magyarra Kosztolányi Dezső ültette át.
1925-ben a diktatúra kiépítése közben a média pluralizmusát is felszámolták. A vezérkultusz elsőszámú eszköze a sajtó lett, ahol számos beszéd, Mussolinit méltató írás, tudósítás jelent meg az évek során. Később egyre nagyobb szerepet töltött be rádió, miközben a köztereken hangszórókkal igyekeztek még nagyobb nyilvánosságot teremteni.
Mint azt Turbucz Dávid megjegyezte, Mussolini népszerűsége a fasizmus elfogadottsága felett állt, még úgy is, hogy kultusza nem volt korlátlan, hiszen a király és a pápa személyében komoly "versenytársakat" tisztelhetett. A korszak többi vezérkultuszához hasonlóan a Mussolini személye köré épülő kultusz is stabilizáló, integráló szerepet töltött be, amely teljesen átitatta az olaszok mindennapjait. Mussolinit 1929-ben, az egyház helyzetét rendező lateráni szerződés aláírásakor „a gondviselés küldöttének” nevezte XI. Pius pápa. Aki ráadásul nem volt egyedül a véleményével: a korszakban ugyanis a vezér sérthetetlenségét, halhatatlanságát látták abban, hogy Mussolini az ellene elkövetett négy merénylet mindegyikét túlélte.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
