Így kínozták a britek a náci hadifoglyokat

2012. november 5. 12:28

A német SS tiszt azért harcolt, hogy megmentse életét, s elkerülje a háborús bűncselekményért kiszabható kötél általi halált. Fritz Knöchlein nem hazudott 1946-ban, amikor azt állította, hogy londoni fogsága idején megkínozták és vallomást kényszerítettek ki belőle a brit katonák – olvasható Ian Cobain brit történész kutatásában, amelyből kiderül, hogy Knöchlein esete korántsem volt elszigetelt jelenség a negyvenes években.

Nagy-Britannia mindig is a becsület, a jogállamiság és az emberi jogok tiszteletben tartásának hármas eszméjét igyekezett hirdetni. A szigetország például az elsők között írta alá a hadifoglyok kíméletes bánásmódjáról szóló 1929-es genfi egyezményt, amely az 1899-es és 1907-es hágai egyezmények által lefektetett nemzetközi humanitárius jogi rendszert egészítette ki.

Az 1940-es években a brit hadsereg London legelőkelőbb, viktoriánus negyedeiben kínzóközpontokat működtetett, ahol több tízezer német fogoly fordult meg. A London Cage néven elhíresült börtönegységben a hadifoglyokra verés, alváshiány, órákon át, a végkimerülésig tartó futás, hajkitépés, az arc eltorzulásig történő ütlegelése, áramütéses vallatás és egyéb megalázó, lelkileg megtörő kényszerhelyzet várt – fejtette ki Ian Cobain a kutatásait, amelyet a brit Külügyi Iroda (Foreign Office) aktáiból derített ki.

Egyes túlélők elmondása szerint néhányuk belehalt a kínzásokba, s holttesteiket a legnagyobb titokban vitték ki az intézményekből. Másokat pedig azzal fenyegettek, hogy szükségtelen műtéteket fognak végezni rajtuk orvosi végzettséggel egyáltalán nem rendelkező tisztek. A brit vezetőség azzal dicsekedett, hogy ők az „angol Gestapo” – olvasható a Daily Mail online oldalán a történész kutatása.

A Nagy-Britannia-szerte kilenc börtönt magában foglaló London Cage a Prisoner of War Interrogation Section (PWIS) által működtetett intézményi hálózat volt, amely a katonai hírszerzés joghatósága alá tartozott. A PWIS vezetője az az Alexander Scotland volt, aki a század elején még a német gyarmati rendszerbe tartozó Délnyugat-Afrikában harcolt az őslakosok ellen a németek oldalán.

Természetesen – fejtegeti a kutató – az eseményeket a megfelelő összefüggéseikben kell vizsgálni. Amikor a brit kihallgatási központok első állomásai létrejöttek 1940 nyarán, a német erők Németalföld elfoglalását követően néhány héttel már mélyen Franciaországban masíroztak, a britek pedig a túlélésért küzdöttek. Az angliai csata során több tízezer civil és katona halt meg a bombázások következtében, a dél-angliai városok romokban álltak, így nem meglepő, ha a brit vezetés erkölcsileg úgy érezte, elfogadható a náci foglyokkal szemben tanúsított durva bánásmód.

A legnagyobb megdöbbenést az utókornak azonban az okozta, hogy kiderült, a második világháború lezárulása után folytatódtak a központokban a kínzások. Az intézmény feje, a kihallgatási technikák mestere, Alexander Scotland ezredes munkájához való hozzáállását jól jellemzi a reggelente a vallató központba érkezőknek mondott „köszöntő”: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”