A törökök szerencsenapja: augusztus 29.
2012. augusztus 29. 14:15 Fodor Pál
Új koncepciók
Másrészt a szultán és jóbarátja, Ibrahim nagyvezír a sikerek hatására új koncepciót alakított ki. Úgy látták, nem érdemes bajlódniuk a lábaiknál heverõ (és már a birodalomhoz tartozónak tekintett) Magyarország megszállásával. Ehelyett egyenesen a szomszédos nagyhatalom: a magyar királlyá is választott Habsburg Ferdinánd birodalma ellen fordulnak, s ha azon is átgázolnak, Magyarország egy csapásra, újabb hadjáratok nélkül betagolható lesz a birodalomba. Hogy a nyugatra vonuló seregek felvonulási útját és ellátását biztosítsák, szövetséget kötöttek a török segítségért folyamodó Szapolyai Jánossal, akit azonban az oszmán hadjáratok sikere után azonnal ejteni akartak.
A Bécs elfoglalására indított 1529. és 1532. évi hadjáratok során kiderült, hogy a szultán alaposan túlbecsülte erõit. Az oszmán sereg páratlan teljesítményt nyújtva elmasírozott ugyan Bécsig, illetve Ausztria határáig, ám tartós és eredményes hadmûveletekre ilyen távolságban már nem volt képes. Az 1532. évi események azt is világosan jelezték, hogy a Habsburgok a német birodalomra támaszkodva képesek megfelelõ ellenerõt mozgósítani, ha az oszmánok törzsterületeiket fenyegetik.
Ráadásul közvetlenül a nyugati kudarcok után az oszmán állam óriási erõket kényszerült bevetni a perzsiai és a földközi-tengeri fronton. Így a törökök Magyarországon továbbra is fenntartották Szapolyai törökbarát kormányzatát, és átmenetileg belenyugodtak abba is, hogy ténylegesen az ellenkirály, Ferdinánd király uralkodik az ország egy részén. Az 1530-as évek végére azonban szultáni udvar számára nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon nem érdemes fenntartani tovább ezt a felemás, minden szempontból ingatag hatalmi struktúrát. Bár az oszmánok katonailag biztosították a Budára vezetõ utat, azon túl semmi sem kezdeti reményeik szerint alakult.
A nyugati országrészben szilárdan tartotta magát Habsburg Ferdinánd, Szapolyai pedig erõtlennek bizonyult ahhoz, hogy számottevõen megnövelje az oszmánoktól függõ országrész területét. A magyarországi török szimpátia terjedéséhez fûzött remények szintén szertefoszlottak. Nem sikerült az ország erõforrásait az oszmán állam, az oszmán hadsereg szolgálatába állítani. Így aztán a szultáni udvarban az 1530-as években megerõsödtek azok a hangok, amelyek Magyarország közvetlen megszállását sürgették. Legfõbb érvük az volt, hogy a hûbéres Magyarország „segélyezése”, „megvédelmezése” jóval többe kerül, mintha oszmán tartománnyá alakítanák azt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
