Az eurózóna vallási hibavonala

2012. július 23. 17:16

A legutóbbi brüsszeli európai csúcsot követően Angela Merkel német kancellár vereségéről kezdtek beszélni, amit a kommentárok a Franciaország által támogatott Olaszország és Spanyolország újlatin szövetségeként írtak le. A németek egy része tiltakozott, túl soknak ítélték kormányuk egyezkedését, s ismét megfogalmazódott a protestáns kritika a latin országok monetáris ügyekhez való hozzáállásával kapcsolatban, amely rendkívül mélyen be van épülve a német kultúrába, és amelyet nagyban meghatározott a vallás is.

Bár a szekularizáció régóta terjed Németországban, a németek pénzről való gondolkodását még mindig a vallási eszmék alakítják. Ennek alátámasztására szemléletes a következő példa: a német adósság szó, a „Schuld” a bűntudat és a bűn szavakat is jelenti. A takarékosságról szóló vita és a költségvetésért érzett felelősség ösztönösen jön Merkel számára, aki egy protestáns lelkész lánya. Gyakori állítása szerint nincs alternatívája a megszorító politikának, ami Margaret Thatcher vagy Luther Márton híres "makacsságára" emlékeztethet minket. Ráadásul az új német államfő, Joachim Gauck szintén evangélikus, sőt eredeti foglalkozását tekintve lelkész.

Merkel és Gauck felemelkedése több mint szimbolikus. Mindketten Kelet-Németországban éltek, a történelmileg protestáns területen, míg az NSZK történetét főként olyan katolikus politikai vezetők formálták, akik a háború utáni évtizedekben csatlakoztak a nagy katolikus lelkesedéstől fűtött európai integrációhoz.

Az egykori nyugatnémet, a Rajna-vidékről származó kancellár, Konrad Adenauer meglehetősen bizalmatlan volt a keletnémetek protestáns porosz hagyományaival szemben, így az általa vezetett NSZK aláírta az 1957-es Római Szerződést, amely létrehozta az EU elődjét, az Európai Gazdasági Közösséget. Nyugat-Németország beleillett az aláíró államok sorába, amelynek földrajzi területe éppen Nagy Károly frank birodalmát fedte le. Károly, a modern Európa egyfajta védőszentje több mint ezer évvel azelőtt szintén egy új, egységes valutát vezetett be az uralma alatt álló területeken.

A Németországot 1990-ben gazdasági és monetáris unióba vezető Helmut Kohl szintén rajnai katolikus volt, aki állandóan az Egyesült Európa spirituális gyökereiről beszélt. Beszédeiben sok szó esett arról is, hogy a németek az európai egység oltárán feláldozták szeretett márkájukat. Ugyanakkor a német egyesítés azt is jelentette, hogy a főváros ismét a protestáns, s a katolikus vidékektől távoli Berlin lett. Az euróövezeti válság pedig csak felerősítette a mélyen gyökerező vitát arról, hogy a protestantizmus által formált németek alapvetően különböznek a katolikus latin országoktól és szövetségüktől.

A német bankrendszer a középkor óta jóval óvatosabb, mint Itáliában vagy az Ibériai-félszigeten, a szkeptikus németek a korábbi valutauniókra is ferde szemmel néztek. A porosz vezetés alatt álló Németország saját vámuniót hozott létre, miközben a „latin országok uniója” a túlélésért küzdött, különösen a Pápai Állam, ahol a gazdasághoz mérten túl sok pénzt nyomtattak.

A Weimari Köztársaság hiperinflációjára az 1920-as évek elején – amikor „a pénz megőrült” és minden gazdasági és erkölcsi rend összeomlóban volt – valóssággá váló ördögi látomásként tekintettek. Egyes német hangok szerint az eurózónát ma jobb lenne kettéválasztani egy Latin Unióra és egy német vezetésű, protestáns országokat tömörítő oldalra. Ahogyan a Német Ipari Szövetség korábbi vezetője, Hans-Olaf Henkel fogalmazott: „Az euró megosztja Európát.” Véleménye szerint a németeknek, a hollandoknak és a finneknek magukhoz kellene ragadni a kezdeményezést és létre kell hozniuk egy északi eurót.

Új hasadás lenne a régi vonalak mentén? 2017-ben a lutheri tanok meghirdetésének 500. évfordulóját fogja ünnepelni Németország, annak a Lutherét, aki fellépett a búcsúcédulák árusítása ellen, a Pápai Állam pénzügyi kicsapongása és a – ma úgy mondanánk – hanyag költségvetése ellen. Vajon öt év múlva is hasonló folyamatok fognak lezajlani? Lesz-e egyáltalán 2017-ben még euró?