Így jártak a Húsvét-sziget szobrai

2012. június 21. 12:40

A Húsvét-szigeten élt rejtélyes civilizáció összeomlásával foglalkozó kutatások kapcsán két nézet feszül egymásnak. Az UCLA tudósa, Jared Diamond, Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed című könyvében amellett érvel, hogy a szigeten élt társadalom vesztét a túlnépesedés, a deforesztáció és a sorozatos társadalmi konfliktusok okozták.

A polinéziaiak mintegy 1600 évvel ezelőtt kolonizálták a szigetet, életüket aztán saját maguk nehezítették meg: az égetéses földműveléses technika alkalmazása miatt túl sok pálmafát vágtak ki, ami az intenzív földműveléssel, a talajerózióval, a különféle konfliktusokkal, a kannibalizmussal és az erőteljes népességfogyással együtt elviselhetetlennek bizonyult. Olyannyira, hogy mikor az európaiak a 18. században megvetették a lábukat a szigeten, az egykoron virágzó civilizációnak már csak a nyomát találták.

A sziget szobrai, a moaiok ebből a szempontból igen fontos részei a Diamond által hangoztatott elképzelésnek. A kutató kollégáinak felfedezéseire hivatkozva azt állítja, hogy a szigetlakók fából készült ’csúszkával’ és emelővel vonszolták a hatalmas, akár a 90 tonnát is meghaladó köveket. Az egymással rivalizáló törzsfőnökök egész törzseket használtak arra, hogy hatalmuk demonstrálására hatalmas szobrokat állítsanak fel.

Carl Lipo és Terry Hunt egy másfajta megközelítést hozott a köztudatba a The Statues That Walked című könyvükben. Szerintük Diamond teóriája alapvetően rossz, mivel a szigeten közel sem uralkodtak paradicsomi állapotok: sokkal kevesebb volt a zöld és az ember. Eme forgatókönyv szerint a szigetet alig 800 éve kezdték birtokba venni a polinéziaiak.

Ráadásul Hunt, a Hawaii Egyetem régésze szerint nem az emberek, hanem a patkányok játszották a döntő szerepet a Húsvét-sziget pusztulásában. A polinéz patkány (rattus exulans) a telepesekkel érkezett a szigetre, mint gyorsan szaporodó fehérjeforrás az utazók számára. A sziget legfontosabb növénye, a mára már teljesen eltűnt jubaea pálma termése kemény volt: a barlangokban talált néhány példány mindegyikét megrágták, így azok terméketlenné váltak. Hunt úgy véli, hogy ez, és a fiatal hajtások megrágása megakadályozta az erdők megújulását, miközben a hatalmas patkány populáció szabadon pusztíthatta a tengeri és szárazföldi madarak fészkeit, ami több faj kihalásához vezetett.

Lipo és Hunt eltérő álláspontot képvisel a húsvét-szigeteki szobrok kapcsán is. Szerintük korántsem kellett annyi ember a moaiok mozgatására: sőt azon túlmenően, hogy a kötelek használatával könnyedén lehetett függőleges pózba állítani őket, a kevesebb fáradsággal járó munka ha nem is örömet, de egyfajta társadalmi kötőanyagot jelentett a közösség tagjai számára. „A moaiok megmozdítása egy kicsit olyan volt, mint egy labdarúgó-mérkőzés” – közölte Lipo.

A könyv megjelenése után Diamond tudományos vitát indított, amelyre Lipo és Hunt a maguk részéről egy kísérlettel kívántak pontot tenni. Miután korábban már bebizonyították, hogy a szobrot vízszintes irányban is lehetett szállítani, a két kutató a függőleges mozgatást próbálta ki – sikerrel. Összesen 18-an vettek részt a kísérletben, igaz, „csupán” egy öttonnás szobormásolattal próbálkoztak: a szobor két oldalán négyen-négyen húzták a kötelet, hátulról pedig tízen támogatták meg őket – mintha egy felbőszült kutyát fékeznének meg a pórázzal.