Egy korallzátonyon landolhatott Amelia Earhart
2012. június 6. 09:36
Egy új tanulmány szerint a Földet az Egyenlítő mentén körberepülő pilótanő repülőgépe szárazföldön állhatott az 1937. júliusi eltűnése utáni néhány napban, s így tudott rádiójelek segítségével üzeneteket küldeni a kényszerleszállást követően. A Csendes-óceán egy lakatlan korallzátonyán több mint egy hétig várhatta a rekordkísérletre készülő Earhart és navigátora a soha meg nem érkező segítséget, mielőtt lemosta volna őket és gépüket a dagály.
A több tucat, Amelia Earharttól származó rádiójel valóban hiteles, állítja egy új tanulmány. A rádióhullámok segítségével történő adattovábbítások csak órákkal azután érkeztek, hogy a pilótanő elküldte utolsó fedélzeti üzenetét.
A The International Group for Historic Aircraft Recovery (TIGHAR) háromnapos konferenciáján bemutatott elemzés új megvilágításba helyezi, hogy mi is történhetett pontosan a legendás pilótával 75 évvel ezelőtt. A kutatók azt tervezik, hogy júliusban egy modern szerkezet segítségével megkeresik a víz alatt a repülőgép darabjait.
„Amelia Earhart nem egyszerűen csak eltűnt 1937. július 2-án. Az eltűnt repülőgépről jövő rádiós segélyhívásainak szövegei hosszú heteken át uralták az újságok címlapjait, a tengerészet és a parti őrség is mindent megtett a felkutatására” – mondta Ric Gillespie, a TIGHAR igazgatója. „A keresés sikertelensége miatt a katasztrófára utaló rádiójeleket hamisnak titulálták és azóta is figyelmen kívül hagyják” – tette hozzá.
Digitális információs rendszereket, modellező szoftvereket és rádióhullámokra vonatkozó terjedési analízist használva a kutatók ismét megvizsgálták a 120 rádiójelet (és a róla készült jelentéseket), amelyeket Earhart repülőgépe 1937. július 2-tól július 18-ig küldött. Arra a következtetésre jutottak, hogy a 120 jelből 57 bizonyosan hiteles volt. A tanulmány eredményei tehát arra utalnak, hogy a légi jármű a kerekein állt valahol a szárazföldön az eltűnését követő néhány napban.
Earhart az utolsó üzenetet 1937. július 2-án helyi idő szerint 7:42-kor küldte a levegőből a csendes-óceáni Howland-sziget felé tartva. A pilótanő navigátorával, Fred Noonannal rekordkísérletre készült, amelynek keretében az Egyenlítő mentén akarta körberepülni a Földet.
Az elküldött üzenetben szereplő koordináták valószínűleg tévesek voltak, s nem a Howland-sziget, hanem a Gardner-sziget (mai nevén: Nikumaroro) felé tartottak. A Csendes-óceán délnyugati részén elhelyezkedő, ma a Kiribati Köztársaság tagjaként szereplő lakatlan korallzátonyon sikeresen landolhattak a kutatók szerint, majd később ugyanitt halhattak meg „hajótöröttként”. A TIGHAR tudósainak hipotézise szerint a kényszerleszállást túlélők addig küldhették a rádiójeleket, amíg az ár le nem mosta a zátonyról a repülőgépet és utasait. Mindez az előtt történhetett, hogy a haditengerészet gépei átfésülték a terepet.
Az adatok továbbítása 3 frekvencián történhetett: 3105 kHz, 6210 kHz és 500 kHz. Az első frekvencián küldött üzenetet dekódolni tudták Nicaraguában, ám hang nem társult hozzá. A vizsgálatok szerint a rádióüzenetek továbbítása csak akkor volt kivitelezhető, ha a repülő motorja járt és a víz szintje nem érte el az eszközt.
A kutatás szerint a kényszerleszállás idején és az azt követő néhány napban az apály miatt a víz szintje bizonyosan nem érte el a rádió magasságát, így rendesen működhetett. Mindezt alátámasztja, hogy több, egymástól távoli helyszíneken is – az Egyesült Államokban, Kanadában, a Csendes-óceán különböző pontjain – befogták a rádióadást, amelyen egy nő angolul kért segítséget. Honolulu július 5-én például a következő üzenetet vette: „281 észak Howland, KHAQQ hív, már nem sokáig tartunk ki, a víz folyamatosan emelkedik.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
