Kádár is nemzeti történelmünk része

2012. május 26. 07:29

Szelényi Iván Kádár-korszak korlátai és lehetőségei címmel tartotta meg előadását. A neves szociológus előadása elején leszögezte: aggasztja a Kádár személye körül magasra csapott politikai indulatok. „Gyilkos és áruló szent földben nem nyugodhat” – idézte azokat, akik 18 évvel halála után is ekkora gyűlöletet éreztek Kádár személyével és politikájával kapcsolatban. Az előadó szerint Kádárnak több arca volt, de hogy melyik volt az igazi ezek közül, azt lehetetlen megmondani: a jó kiállású kommunista mozgalmáré, a Rajkot kivégző belügyminiszteré, a forradalom utáni megtorlóé vagy az 1963-as amnesztiát elrendelő pártfőtitkáré?

Szelényi Iván felidézte, hogy az elmúlt 150 év három nagy korszaka (a Ferenc József, a Horthy Miklós és Kádár János nevével fémjelzett) egyaránt egy nagy formátumú politikusról kapta nevét. Mindhárom korszak vérben fogant, amit a néhány száz áldozat jelez, aztán konszolidáció köszöntött be (az 1867-es kiegyezés, a Bethlen István miniszterelnök által indított konszolidáció illetve a Kádár által elrendelt amnesztia), majd végül jött a felbomlás. A szociológus szerint ugyan vannak, akik a Kádár-rendszert diktatórikusabbnak tartják az előző kettőnél, de személy szerint nem biztos benne, hogy elítéltként inkább a Gyorskocsi utcában ülne 1963-ban, mint 1944-ben a Margit körúton. Mint arra az előadó rámutatott, a korszak értékrendje univerzálisabb és szekulárisabb volt, ami nevezhető hazafiatlannak – nem ok nélkül: ekkor kevesebb hangsúly esett a patriotizmusra, de a korszak egésze nem tekinthető homogénnek.

A szociológus szerint az 1963 és 1968 közötti időszakot lehetne leginkább Kádár-korszaknak nevezni, ez volt – Lengyel István szavaival – a nagy kiegyezés időszaka, miután Kádár 1963-ban a forradalom elítéltjeinek általános amnesztiát hirdetett. Szelényi Iván szerint fontos mozzanat volt a parasztságnak tett kompromisszumos ígéret, amivel egyfajta parasztpolgár réteg alakult ki, „családok százezrei tanulták meg, hogyan lehet parasztból vállalkozóvá válni”. A velük kötött kompromisszum egyszerű volt: békében kellett hagyni a parasztokat azon az egy holdon, amit kaptak.

A társadalmi kiegyezést érintő második réteg az értelmiség volt. Az amnesztia elsősorban nekik, az elitnek tett gesztus volt (ekkor szabadult többek között Göncz Árpád és Mérei Ferenc is), de a szabadon bocsátottakra már más világ várt: korántsem fogadták őket akkora lelkesedéssel, mint amekkorára számítottak. A külföldi utazás meglebegtetése és engedélyezése újabb eszköz lett az értelmiség pacifikálására. Az engedmények ellenére azonban „az ég nem volt felhőtlen” – fogalmazott Szelényi Iván –, mivel „a konzervatívokat nem nyelte el a föld”: ekkor váltották le Hegedűs Andrást, a Világosság főszerkesztőjét. Mindenesetre ekkor már nehéz volt politikai okokból börtönbe kerülni. 1968 és a prágai tavaszra adott magyar válasz mindent megváltoztatott, a folyamat elkerülhetetlenül vezetett 1989-hez.

Romsics Ignác egyetemi tanár előadásában a korszaknak a magyar történelemben való elhelyezésére tett kísérletet. Mint mondta, a három és fél évtizednyi Kádár-korszak legalább annyira összetett és ellentmondásos, mint a két és fél évtizeden át tartó Horthy-korszaké. Erre több példát is hozott: volt olyan történész, aki a Kádár nevével jelölt kor jelentőségét Szent Istvánéhoz hasonlítja. Majd a történész Vásárhelyi Mária szociológus 2001-2006 közötti felmérésének eredményét citálta: ebből kiderült, hogy a Fideszre szavazó választópolgárok 43 százaléka, míg a voksukat az MSZP-re adó emberek négyötöde pozitívan viszonyult az előző érához.

Mint azt az MTA doktora elmondta, ennek forrása a korszakban tapasztalható modernizáció és a fogyasztás látványos bővülése volt. Ezt a hetvenes évek fordulóján a saját bőrükön érezték az emberek – hívta fel a figyelmet Romsics Ignác –, de azt már nem tudták, hogy közben a világgazdaságban elfoglalt relatív pozíciónk romlott, s beindult az adósságspirál. Az emberek azt látták, hogy az egyén munka- és életkörülményei az indulásához képest javultak – hasonló méretű fejlődés sem Rákosi, sem Horthy idejében nem volt. A jövedelemkülönbségek megszűntek, s később sem termelődtek újra, amit különösen annak fényében kell értékelni, hogy 6, 10, vagy akár 12-szeres jövedelemkülönbség is előfordult az egymástól legtávolabb elhelyezkedő rétegek között a fejlett országokban.

A megnövekedett jövedelem fogyasztásra ment el, az éhezés gyakorlatilag megszűnt, a primer szükségletek kielégítése mellett pedig modernizálódtak a lakásviszonyok, személygépkocsival minden 30-35. család rendelkezett. A középiskola elveszítette elitjellegét, több tucat iskola épült. (a felsőoktatásba járók aránya is nőtt, de kisebb mértékben). Azt, hogy a Kádár-rendszer alatt sokkal több esélye volt a szegényeknek a felemelkedésre, az emberek kétharmada gondolja – idézett egy újabb közvélemény-kutatási eredményt Romsics Ignác. Ezzel pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a relatív anyagi jólét, a szociális biztonság fontosabb a demokratizálódásnál és a szellemi sokszínűségnél – zárta előadását a történész.

Földes György Kádár János politikai pályájának íveit és töréspontjait vette sorra előadásában. Kádárnak azt a lehetőségét, hogy fiatalként a perifériáról beljebb jusson, elvette a gazdasági válság. De miután 1931-ben csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz, saját maga tett arról, hogy ez a lehetősége megszűnjön. 1932-37 között börtönben volt, az 1940-ig tartó életpályája ezért nem is nevezhető ívnek, a fordulópontot 1939-40 jelentette. 1940-44 kivételes helyzetet teremtett, amikor – leegyszerűsítve – a „haza és haladás ügyét” együtt képviselhette.

Az újabb töréspont 1949-ben volt, mikor a hatalmat a kommunisták szerezték meg. „Kádár sztálinista akart lenni, de ez nem sikerült neki” – fogalmazott Földes György. 1949-től 1955-ig a politikai magány időszaka köszöntött be, majd jött 1956, amikor Kádár saját nemzetével konfrontálódott. 1957-től indult meg az új fejlődési ív, amely 1972-ig tartott, ez tekinthető Kádár politikusi pályának legsikeresebb idejének. 1972 újabb töréspont lett életében, amikor Kádár betöltötte 60. életévét, s beadta lemondását, Moszkva pedig a reform felhagyását kérte tőle.

Az 1972-81 közötti időszak nem ív, inkább védekező periódusnak tekinthető, amikor sikerül Magyarország helyzetét a drámai világpolitikai fordulat idején megvédeni, egy „egyensúlytalan helyzetben egyensúlyt teremteni”. Ennek azonban nagy ára volt: elmaradt a válság kezelése, s beindult a végzetes adósságspirál. Az 1983-85 közti kitörési kísérlet során Kádár megpróbálta az országot rávezetni a reform útjára. 1986-ben újabb töréspont volt, amikor utat engedett bizonyos folyamatoknak, amelyeket már nem tudott irányítani. Öröksége a rendszerváltás után zárójelbe került. Arra a kérdésre, hogy mennyire segítette az utána jövő generációk dolgát, Földes György elmondta: Kádár a békés átmenet előzménye volt, ezért a korszak a nemzeti történelmen belül van.