1848/49 és a zsidóság

2012. április 20. 17:54

Hende Csaba honvédelmi miniszter a konferencia megnyitó beszédében elmondta: 1848-49 a magyar történelem legnagyobb fordulópontja, egy hatalmas vállalkozás, amelynek célja a nemzet néppel történő egybeforrasztása volt, illetve a szabadság kiterjesztése mindenkire, így a zsidókra is. „Ez a változás a zsidóság egyrészről kirekesztett, másrészről elzárkózott életmódját is megváltoztatta és új távlatokat nyitott a közösség előtt. A forradalom és szabadságharc egyszersmind a Magyar Honvédség születését is jelentette, amely abból a felismerésből származott, hogy a közös szabadságot közösen kell megvédenünk, és ez minden polgár kötelessége és feladata”.

A zsidó közösség, mióta világ a világ, velünk él – fogalmazott Hende Csaba –, kivette a részét a szabadságharcból, küzdött az első világháborúban, de fiai harcoltak a Székely Hadosztályban is, védve az ezeréves határt. A miniszter beszédében kiemelte: a zsidók együtt harcoltak a magyarsággal, együtt fizettük meg a szabadság árát, majd feltette a kérdést: „megeshetett volna-e velünk a soá szégyene” és „elhangozhatna-e a mai magyar parlamentben a vérvád gyalázatos szava”, ha a haza minden egyes polgára tudná, hogy a zsidó emberek a nemzettel együtt harcoltak, és életüket adták a magyar szabadságért.

Köves Slomó előadásában a magyar-zsidó együttélés ezer évét vázolta fel. Mint azt az Egységes Magyar Izraelita Hitközség vezető rabbija felidézte, zsidók már a 2. században is éltek Magyarország mai területén, az egykori Pannóniában. A Bar Kochba felkelés véres leverése után a római légiók a Szentföldről hoztak magukkal zsidó rabszolgákat és foglyokat Pannóniába, aminek régészeti nyomai is vannak. A honfoglalás egyik fontos kérdése, hogy a bejövő kabar törzsek vajon felvették-e a zsidó vallást. Köves Slomó rámutatott: a történészek szerint sokkal valószínűbb, hogy ők a Kazár Birodalom elitjének zsidó vallása ellen lázadtak fel és telepedtek le a Kárpát-medencében.

Az első olyan törvénykezés, amely megemlíti a zsidóságot, László I. törvénykönyve volt. A törvény 10. paragrafusa a zsidók és keresztények házasságára tér ki, míg Könyves Kálmán törvénye a zsidók és nem zsidók közötti üzletelést szabályozta. A 11-13. században elsősorban Esztergomban és Budán maradtak fenn emlékek a zsidók jelenlétéről, a vallási közösség tagjai ugyanis ekkoriban csak püspöki székhelyeken telepedhettek le. A rabbi előadásában figyelmeztetett: a zsidóság ennek ellenére sem volt jogfosztott közösség, inkább a jogon kívüliséggel lehetne körülírni helyzetüket, ami egyfajta speciális jogállást jelentett.

A tatárjárás után IV. Béla ösztönözni kezdte a zsidók behívását, a zsidóság helyzetét rendező 1251-es törvény pedig egészen Mohácsig meghatározta jogaikat, igaz, Nagy Lajos idején kiűzték őket, mivel kiderült, hogy az erőszakos kényszerítés ellenére sem hagyták el vallásukat. A mohácsi vész és az ország három részre szakadása után a török uralom alatti területeken viszonylagos nyugalom köszöntött a betelepített, szefárd zsidókra, akik Erdélyben is békében élhettek, mivel a fejedelmek felismerték a zsidók tehetségét a kereskedelemben. Nem volt azonban ennyire rózsás a helyzet a Magyar Királyság területén, bár itt jóval kevesebben voltak.

Buda visszafoglalása új helyzetet teremtett. Kollonich Lipót gróf javaslata nyomán a zsidóknak megkülönböztető jelzést kellett viselniük, szabad királyi városokban nem lakhattak. Helyzetük később valamelyest normalizálódott, de az újonnan életre hívott főrabbi hivatal csak 1716-1724 között működött, amely idő alatt összesen két rabbi töltötte be a posztot. 1749-ben – látva a zsidók számának emelkedését – Mária Terézia türelmi adót vetett ki rájuk. Ezt II. József engedte el, ekkor került sor az iparűzés engedélyezésére, iskolákat nyithattak, s ekkor vették fel a német vezetékneveket is.

A 19. század első felében három vélemény alakult ki a zsidók egyenjogúsítása kapcsán: Eötvös József feltételek nélküli jogmegadásról beszélt, Széchenyi ezt elutasította, mondván, a nemzetnek nem érdeke, hogy a zsidók magyarokká váljanak. Kossuth inkább Eötvöshöz állt közelebb, de figyelmeztetett: fokozatosságra van szükség, s fontos, hogy a zsidók ne csak megkapják a jogokat, hanem kulturális értelemben is váljanak a magyar nemzet részévé.

Haraszti György (Holokauszt Emlékközpont) a megelőlegezett patriotizmus kifejezéssel jellemezte a magyarországi zsidóság 1848-49-es szerepvállalását. Mint mondta: szokás megfelejtkezni róla, de 1848 tavaszán soha nem látott zsidóellenes hangulat tombolt az országban, szinte nem volt olyan helység, ahol ne lett volna valamilyen atrocitás, pogrom vagy gyilkosság. Március-április folyamán a zsidók sorra léptek be a nemzetőrségbe, de Batthyány ennek útját állta, látva a lakosság felháborodását. Később, amikor a nemzetiségi konfliktusok eszkalálódtak, már nem gátolták meg a zsidóknak a magyar hadseregben való részvételét. Haraszti György emlékeztetett: Bona Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy összesen 153 zsidó szerzett tiszti rangot. A zsidók egyenjogúsítására azt követően is történt kísérlet, hogy a nemzetgyűlés elnapolta az emancipáció kérdését: a Szegedre menekült országgyűlés az utolsó ülésnapon két törvényt vitatott meg, de ezt Ferenc József nem szentesítette, igaz, a törvényjavaslat számos olyan pontot tartalmazott (a zsidó vallás „megreformálása”, vegyesházasság), amely a konfliktus magvát hordozta magában.

Hermann Róbert, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese az 1849-es szabadságharc idején élt és működött zsidó kémeket és hírszerzőket mutatta be előadásában. A magyar hadsereg hírszerzése ebben az időben nem volt kiépítve, alkalmi ügynökök látták el a tevékenységet, amelyről érdekes módon a legtöbb információ a császári parancsnokok beszámolóiból maradt fenn. Ezek közül néhány megjegyzi, hogy a magyarokat zsidók látták el információkkal. Fürsth Dávid kapuvári zsidó Windischgratz csapatairól jelentett, ezeket Perczel és Görgey is megkapta, míg Josef Rozovitz galíciai zsidó Jellasics táborát kémlelte ki. Arra a kérdésre, hogy ezek a beszámolók mennyire voltak hatékonyak, a hadtörténész úgy felelt, hogy többé-kevésbé hasznosnak számítottak, de a hadvezetés döntései nem erre épültek, mivel a hírek csak lassan jutottak el hozzájuk, ezért továbbra is a hagyományos katonai vállalkozásokra (előőrsök küldése, rajtaütés) hagyatkoztak.

Dr. Kedves Gyula ezredes a szabadságharc zsidó honvédorvosairól beszélt. Ahogy fogalmazott, a zsidó orvostársadalom egy emberként támogatta a magyar hadsereget. Közülük is kiemelkedett Kunewalder Zsigmond, az aradi 2. számú tábori kórház sebész főorvosa. Az előadó szerint a zsidó származású honvédorvosok tudatos forradalmárok voltak: hittek az új társadalmi rendben, tevékenyen részt vettek a szabadságharcban, ugyanakkor szakmai kihívást is éreztek a feladatban. Így gondolkodott Korányi Frigyes is, a Pilvax-kör és a pozsonyi küldöttség tagja, akinek naplójában kórtörténetek és komplett műtétek leírásait lehet olvasni. Az előadásban elhangzott: miután a tábori kórházak kialakításakor kiderült, hogy nincs elegendő orvos, a végzős orvostanhallgatókat is felvették alorvosnak. A helyzetet súlyosbította, hogy ugyan az előírások szerint egy zászlóaljnál egy főorvosnak és két alorvosnak kellett volna dolgoznia, soha nem volt olyan, hogy mindhárom orvos egyszerre jelen lett volna. Sőt 1849 nyarán már orvostanhallgatók is dolgozhattak főorvosként, de olyanról is tudni, aki elsőéves sebészként lett honvédorvos.