Az atomtesztek aranykora
2012. március 13. 17:13
1951 és 1962 között az USA-ban a földfelszínen tesztelték a bombákat. A levegőbe került radioaktív port a szél a környező települések fölé fújta egy több száz kilométer sugarú körben. 1962-től a teszteket levitték a föld alá – ott folytatták még 30 évig a kísérleteket. Az utolsó nukleáris robbantásra 1992 szeptemberében került sor a nevadai terepen. De közben amerikaiak ezrei betegedtek meg, vagy hunytak el az atomtesztek során kiszabadult, egészségre káros radioaktív anyagok miatt. Természetesen nem volt jobb a helyzet a Szovjetunióban sem. Ott is kísérleti nyulaknak tekintették az állampolgárokat, akiken gond nélkül tesztelték az atombomba hatásait. A nukleáris tesztek 40 éves aranykora következik.
Nagy szolgálat az emberiségnek
Az atombombatesztek, amint azt majd fél évszázadig az USA kormánya állította, az amerikai állampolgárok védelmében folytak. A hidegháborúban a fenyegető helyzetek ellenszereiként szolgáltak, a valóságban azonban már korán a helyi lakosság ellen folytatott háborúvá fajultak. A keleti ellenséggel szemben bevetett tömegpusztító fegyverek kifejlesztésének ötletéből masszív önmegsemmisítés lett. Az önpusztítás 1946. február 10-én kezdődött, amikor Ben Wyatt hajóskapitány, a Marshall-szigetek katonai kormányzója felszállt egy hidroplánra és a Bikini-szigetekre repült. Az amerikai kormány éppen eldöntötte, hogy felrobbantja a Hirosima és Nagaszaki utáni első bombákat. A Bikini-atoll, ami két éve volt amerikai fennhatóság alatt, ideális feltételeket nyújtott: elég messze esett az összes kereskedelmi hajóútvonaltól és a lagúna elég nagy volt a flotta számára. Ráadásul mindössze 167 lakosa volt. Őket Wyatt ki akarta telepíteni, azért repült oda, hogy ezt közölje velük.
Nagy szolgálatot tesznek az emberiségnek – magyarázta Wyatt és megígérte, hogy egy napon visszatérhetnek a kis érintetlen paradicsomukba. „Úgy mint Izrael népe, amit az Úr az Ígéret Földjére vezet.” Bikini törzsfőnöke nem tudta, mi ez a bomba, és hogy mit fog okozni. A világháborúból is alig éreztek valamit errefelé. De ha ez tényleg a Teremtő akarata, akkor Isten nevében beleegyeznek az átmeneti költözködésbe. Öt héttel később a USS LST-1108 fregatt fedélzetén ültek, úton a 200 km-re fekvő Rongerik szigetére, amely átmeneti otthonukká vált. Amikor a hajó kifutott a lagúnából, az egykori lakosok még egyszer utoljára hátrafordultak és látták, ahogy az amerikaiak lángba borítják kunyhóikat.
A következő hetekben42 ezer katona fordult meg a szigeten, hogy előkészítsék a terepet a Crossroads hadművelethez. Száz tonna dinamittal szélesítették ki a lagúna bejáratát az amerikai haditengerészet hajói számára, korallzátonyokat repítettek a levegőbe. A kellemetlen élősködőket DDT-vel (Magyarországon 1970 óta betiltott rovarölőszerrel - A szerk.) intézték el.
A katonák a csillogó tengerben fürödtek, napoztak a parton, fagylaltoztak és ingyen sört ittak. Két tucat női tengerészkatona is velük volt. Meg egy kutya. A katonaság több mint 500 fényképészt és operatőrt bízott meg, kerítettek pár száz kamerát, ehhez 18 tonna filmnyersanyagot, hogy megörökítsék az eseményeket.
Válogatott amerikai hadihajók horgonyoztak a lagúnában (USS Saratoga, USS Arkansas, az Apogon tengeralattjáró, mellettük Japántól zsákmányolt hajók (a Sakawa), sőt egy német cirkáló, a „Prinz Eugen” is. Az úgynevezett célflotta mintegy 80 hajóból állt, fedélzetükön kísérleti alanyként kecskéket, bárányokat, disznókat, patkányokat és egereket hagytak hátra. Amikor Woodrow Swancutt őrnagy felszállt a B-29-essel, hogy az „Able” nevű bombát ledobja, nemzetközi diplomaták, politikusok és tudósok figyelték hajókról a fejleményeket – mintegy 30 kilométerre a robbanás helyszínétől. A matrózok rövid ujjú ingekben ültek a fedélzeten, szemüket karjukkal védték, miközben folyt a visszaszámlálás. 8.59-kor apokaliptikus dörgés hallatszott, majd egy világító tűzgolyó jelent meg pszichedelikus színekben pompázva az égbolton. Néhány másodpercen belül a gombafelhő 6000 méteres magasságig tört fel, majd nem sokkal később 16 km-re hatolt be az atmoszférába.
A robbanás után mintegy tíz órával keltek útra a katonák, hogy felmérjék a károkat. Groteszk fémvázakat és olvadt acélt találtak. Öt hajó elsüllyedt. Sok bárány élettelenül lógott a karókhoz kötve. A túlélő állatok szánalmas égési hólyagokkal teli fülekkel ettek a szénavályúból. A célhajók fedélzetén a matrózok puszta kézzel szedegették össze a holttesteket, a radioaktivitás fogalmáról nem igen hallottak.
Cinizmusnak is nevezhetjük, ahogy ezeket az embereket feletteseik védőfelszerelés nélkül küldték a pusztulás helyszínére. Talán a történelmi pillanat tükrében érzett eufória és a még kevéssé ismert fegyverrel szembeni naivitás érzése keveredett össze. Egy tévés csapat interjút készített a robbanás szemtanúival. Egy amerikai kongresszusi képviselő csalódottan silány látványosságnak titulálta a tesztet: „Túlságosan messze voltunk. Talán nem bíztak benne, hogy kibírjuk.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
