Canossát járt Portugália egykori gyarmatán

2011. november 22. 14:58 The New York Times

Szakértők szerint az európai országok államkötvényeiért bejelentkező Kína – amelynek úgy tűnik, sikerült túltennie magát az öreg kontinens egykori nagyhatalmak okozta évszázados megaláztatáson – és a német hadikölcsönök visszafizetésében reménykedő Görögország után az újabb példa már minden képzeletet felülmúl, de – látva a két ország gazdasági állapota közötti különbségeket – racionális lépésnek tetszik.

A legújabb kiszemelt áldozat Portugália egykori gyarmata, az olajban dúskáló nyugat-afrikai ország, Angola. „Az angolai főváros nagyon barátságos” – jelentette ki a tehetős afrikai állam gazdasági segítségében bízó miniszterelnök, Pedro Passos Coelho Luandában. A dolog pikantériája, hogy Lisszabon azt követően kényszerült a lépés meghozatalára, hogy az IMF-kölcsön fejében és a takarékosság jegyében több nagykövetséget is be kellett zárnia, állami vagyonaitól pedig megszabadult.

„Meg kell ragadnunk a pillanatot és erősítenünk kell a bilaterális kapcsolatainkat” – üzent Passos Coelho választóinak és főképp Angolának, amely a várakozások szerint 12 százalékos GDP-növekedéssel számol, miközben a portugál gazdaság 3 százalékkal zsugorodhat. Az angolai elnök, José Eduardo dos Santos kijelentette: országa kész bármilyen segítséget megadni a gazdasági válság sújtotta nyugat-európai országnak.

Angola tavaly Afrika legnagyobb olajexportőre lett, s jelenleg 24 milliárd dollárra tehető a valutatartaléka. Az állami újraelosztás azonban nem működik, a társadalom kétharmada él napi két dollárból. Az angolai nemzeti olajtársaság 12,4 százalékos részesedéssel bír Portugália legnagyobb kereskedelmi bankjában, a Millennium BCP-ben, míg az elnök Isabel nevű lánya – talán nem véletlen, hogy egyben az afrikai ország legbefolyásosabb üzletasszonya – 2009 óta tíz százalékkal van jelen a portugál Zon médiavállalkozásban.

Angola sokáig csak egy ősi conquistának számított, s a helyzet nem sokat változott az 1878-as berlini kongresszusig. Az európai hatalmak ekkor deklarálták, hogy csak az afrikai területek „hatékony elfoglalása” után ismerik el az adott ország gyarmati igényét. Lisszabonnak harminc évbe került, míg sikerült kiépíteni gyarmati hatalmának katonai, gazdasági és adminisztratív alapjait, s magához csatolnia a régió még független államait.

1961 mérföldkő volt Angola történelmében, az addig lappangó ellentétek, a kirekesztő politika okozta sérelmek vulkánszerűen törtek elő a hányattatott sorsú lakosság egyes elemeiből. 1974-ig egyre több angolai vett részt a felszabadító harcokban, amely során három csoport kívánta magához venni az irányítást: az MPLA (Movimento Popular de Libertaçâo de Angola), amely luandai székhelyű; a kongói kötődésű FNLA (Frente Nacional de Libertaçâo de Angola); és az ovimbundui UNITA (Uniâo Nacional Para a Independência Total de Angola).

A hatvanas évek közepétől a felkelő csoportok Angolán belül (különösen északon és nyugaton) gerillaakciókat indítottak, amelyre Lisszabon csapatok kiküldésével válaszolt – 1970-re hatvanezer fős reguláris tartózkodott az afrikai kolónián. A furkósbot után a mézesmadzag következett: Salazar feladta az „Angolában nem fejlesztünk” politikáját, az országot pedig megnyitotta a főleg olajiparban érdekelt nemzetközi vállalatok előtt.

Az 1974-es portugál forradalom lökést adott a holtpontra jutó gerillaháborúnak, a katonai hadműveletek megszűnésével ugyanis az egymással rivalizáló csoportok vették át a kezdeményezést. 1975. november 11-én Portugália megadta a régóta várt függetlenséget a nyugat-afrikai országnak, azonban „győztest” nem hirdetett, jóllehet az MPLA deklarálta az Angolai Népköztársaság (RPA) létrejöttét. Ezt követően véres, 27 éven át tartó polgárháború vette kezdetét, amely során 500 ezren vesztették életüket, s mintegy egymillió ember volt kénytelen elhagyni otthonát.

A szerep később megfordult, s egyre többen indultak útnak Portugáliából az egykori gyarmat felé: 2003-ban még csak 21 ezer portugál élt Angolában, ez a szám majdnem megötszöröződött 2010-re. Az angolaiaknak azonban ez nem hozza vissza a gyarmati idők során elvesztett javaikat, s nem enyhíti a sorozatos megaláztatás miatti fájdalmukat. De a portugál média is csak szűkszavúan, tényszerűen tudósít az eseményekről – mint a Diário de Notícias szalagcíme jelzi: „Az angolai olaj hatalma”.