Hetven éve zárult be az ostromgyűrű Leningrád körül
2011. szeptember 8. 13:26 MTI
Hetven éve, 1941. szeptember 8-án lett teljessé a második világháború idején a Leningrád körüli német szárazföldi blokád. Az 1941-44-es leningrádi csata a második világháború egyik legdrámaibb fejezete, a múlt században egyetlen más város sem élt át ilyen hosszú ostromot. Leningrád teljesen csak 872 nap után szabadult fel, a blokádnak a nürnbergi per adatai szerint 632 ezer áldozata volt - de csak három százalékukkal végzett bomba vagy fegyvertűz, a többiek az éhezésbe, fagyba haltak bele.
A Harmadik Birodalom 1941. június 22-én támadta meg a Szovjetuniót. A Leningrád elfoglalásával megbízott Északi Hadseregcsoport már augusztusra megközelítette a város külső védelmi vonalait, eközben a finn hadsereg északról, Karélia felől nyomult előre. A védelmi berendezések építésében mintegy félmillió leningrádi vett részt, 340 ezren léptek be a népfelkelők soraiba, jelentkeztek önkéntesnek a hadseregbe. A hárommilliós várost 35 kilométer barikád és 625 kilométer lövészárok védte.
A masszív ellenállásba ütköző támadóknak nem sikerült Leningrádot "menetből" elfoglalniuk. Mivel Adolf Hitlernek a Moszkva elleni offenzívához erőket kellett elvonnia, a város teljes körülzárása és kiéheztetése mellett döntött. A németek szeptember 8-án elfoglalták a Ladoga-tó déli partján fekvő Slisszelburgot, ezzel elvágták Leningrádot az ország többi részétől.
Folyamatos volt a bombázás és ágyúzás, már az első napokban megsemmisült a legnagyobb élelmiszerraktár. Bár augusztus végéig mintegy félmillió embert evakuáltak és a jegyrendszert is bevezették, október elejére az élelmiszer csak 20 napra volt elegendő, 1941 végén a napi fejadagnak számító 12,5 deka kenyér fele már fűrészpor volt. Az emberek megették háziállataikat, aztán bőrdarabokból és a falról lekapart tapétaragasztóból főztek levest. A túlélők kannibalizmusról is beszámoltak. Az éhínséget fűtőanyaghiány súlyosbította, 1941 decemberétől naponta mintegy négyezren haltak meg. Koporsót szerezni szinte lehetetlen volt, holttestek százai feküdtek a temetőkben és azok környékén újságpapírba csomagolva, mert az embereknek még a sír megásására sem volt erejük.
A blokádon azonban volt egy rés: amikor novemberben befagyott a várostól északnyugatra fekvő Ladoga-tó, a német vonalak mögül, 380 kilométeres távolságból a jég hátán érkezett utánpótlás - ez volt "az élet útja". Decemberben a Vörös Hadsereg elfoglalt egy vasúti csomópontot, egyharmadával lerövidítetve az utat, ez egyben lehetővé tette újabb civilek kimenekítését is (az ostrom első évében egymillió embert sikerült evakuálni). 1942 tavaszára némiképp normalizálódott a helyzet: az ostromlott városban működni kezdtek a gyárak, a parkokban és a járdaszélen termesztett zöldséget élelmiszersegélyek egészítették ki.
A leningrádi frontvonal a német támadás megállítása után, 1941. október elejétől évekig nem változott lényegesen. A szárazföldi blokádot 1943. január 18-án sikerült feltörni, amikor a szovjet erők áthatoltak a 8-10 kilométer széles folyosón szárazföldi, majd vasúti összeköttetést teremtve a város és a felszabadult országrészek között. A polgári lakosság létszáma ekkorra 800 ezerre olvadt, közülük még sokakat az év során evakuáltak a hátországba. Az ostrom 1944. január 27-ig tartott, amikor a Vörös Hadsereg nagyszabású támadása a balti államok területére szorította vissza a németeket.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
