Afroamerikai múzeum kérdőjelekkel

2011. január 25. 11:47 The New York Times

Lonnie G. Bunch III-t 2005-ben, két évvel a múzeum megalapítását elrendelő kongresszusi határozat után nevezték ki a múzeum igazgatójának. Azóta gőzerővel folynak a munkálatok, gyűjtik a kiállításra váró írásos és tárgyi emlékeket, Bunch és kollégái pedig mecénások és potenciális látogatók után néznek. Vészesen közeleg 2015, az intézmény megnyitásának éve, addigra kellene felvázolni a múzeum ars poeticáját és vázolni küldetését.

Az első és legfontosabb kérdés: milyen történelmet fog az intézmény elmesélni? Mivel a múzeum a Smithsonian része, a hivatalos afroamerikai történelem narratívájának terhe nehezedik vállára, de egyszerre a feketék vágyait és reményeit is közvetítenie kellene. Vajon a fájdalom, azaz a faji elnyomás, a rabszolgaság kerül az intézmény homlokterébe? Vagy a felemelkedés, az afrikai-amerikai kultúrák gazdagsága, a polgárjogi küzdelmek, a művészetek, a sport, a zene fekete kiválóságai kerülnek előtérbe? Véget ér-e a múzeum üzenete a faji egyenlőtlenség deklarálásával, netalán a mind a mai napig jelenlevő, kitapintható diszkrimináció is részévé válik?

A 19 múzeumból álló Smithsoniant tavaly 761 millió dolláros támogatásra ítélte a kongresszus, a faji kérdések felszínen tartása azonban érzékenyen érinti az amerikai törvényhozást. Az afroamerikai múzeum nem az egyetlen olyan intézmény, amely viták kereszttüzében áll: a Nemzeti Légi- és Űrmúzeumot a Hirosimára dobott atombombát szállító Enola Gay-jel kapcsolatos kiállítások, az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeumát pedig áhítatossága, a történelmi perspektíva hiánya, az egyoldalú nézőpont bemutatása miatt kritizálják.

További probléma lehet a hallgatóság összetétele. Az Egyesült Államokban található, a feketék történetét bemutató múzeumok nagyrészt az afroamerikaiakra számítanak, de az újonnan létesítendő intézmény célja ettől egy kicsit eltér, s nemcsak azért, mert a téma újból népszerű lett. „Nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy az afroamerikai kultúrát egy olyan lencsének tekintsük, amelyen keresztül meg lehet érteni, milyen amerikainak lenni” – nyilatkozta Bunch. Minden témát – így a feketéknek a hadseregben betöltött szerepét, vagy a közoktatásért folyó küzdelmüket délen – úgy fognak megvizsgálni, hogy bemutassák: az adott kérdés miként hatott a társadalom egészére, s ez mit mond az Egyesült Államoknak az egyenlőségről és a polgárságról kialakított véleményéről.

Először 1915-ben merült fel egy kizárólag a feketék történelmét bemutató múzeum felállításának lehetősége a National Mall nemzeti park területén, amit az amerikai hadseregben szolgáló afroamerikaiak szorgalmaztak. 1929-ben a kongresszus rábólintott a javaslatra, de pénz hiányában nem valósulhatott meg a kezdeményezés, s így jártak a hatvanas évek prominens fekete vezetői, többek között James Baldwin és Jackie Robinson is. A polgárjogi mozgalmak sikerét követően a feketék múzeuma végül más városban alakult meg, az Afroamerikai Múzeumok Szövetsége a nyolcvanas évek végén mintegy százra becsülte a számukat.

A National Mall-on létesítendő múzeum ügye élére John Lewis demokrata politikus állt, aki már 1987, azaz képviselővé való választása óta szorgalmazza az intézmény felállítását. Az erős ellenszélben kampányoló Lewis végül sikerrel járt, a kongresszus 2003-ban adta áldását a georgiai honatya tervére, amelyhez befolyásos republikánus szenátorokat is sikerült megnyerni. A George W. Bush elnök által kinevezett bizottság ugyan már megalakulásakor „faji megbékélést” hirdetett, azonban kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha egy bizonyos tárgy vagy kiállítás ezzel teljesen szembe megy. (ilyen például a fekete professzor, Henry Louis Gates Jr. birtokában levő bilincs, a faji kérdést tisztázandó 2009-es „sörcsúcs” egyik szimbóluma.)

A múzeum három részre osztható. Az első a történelmi kiállítótereké, mellette a rabszolgaság történetét bemutató tárlattal; a második központjában a kultúra, így a zene, a művészetek és a sport; míg a harmadik szekció a közösséget reprezentálja, tíz-tizenkettő szoba rekonstruálásával – ilyen például a tuskegeei Moton Field, ahol a második világháborúban afroamerikaiakat képeztek ki pilótának.

Bunch többek között meghívta a Black Power és a Student Non-Violent Coordinating Committee egykori tagjait is, hogy a résztvevőkkel együtt, közösen vázolják fel a múzeum küldetését. A múzeum amellett, hogy a híres feketék, így Frederick Douglass, Martin Luther King Jr., Duke Ellington és Ethel Waters munkásságát bemutatja, gondosan ügyel arra, hogy az átlagemberek élete se merüljön feledésbe. Ezen tárgyak beszerzése azonban komoly kihívások elé állítja a múzeum vezetőit, mivel mindössze félmillió dollár áll rendelkezésükre, s a legtöbb emlékre korábban már egy másik múzeum lecsapott. Az Amerikai Történelem Nemzeti Múzeumában például a greensborói ebédlő egy részlete tekinthető meg, ahol 1960-ban négy fiatal fekete tartott ülősztrájkot, s amely a polgárjogi mozgalom egyik fontos kiindulópontja lett.

Az intézmény eddig mintegy 11 ezer tárgyhoz jutott hozzá felajánlás vagy vásárlás útján, de Bunch további 20 ezer tárgyi és írásos emléket szeretne megszerezni a múzeum megnyitásáig. Az éves költségvetés jelenleg 13 millió dollár, de 2015-re ez akár megnégyszereződhet. Az anyagi természetű akadályok ellenére a múzeum már így is szép gyűjteményt halmozott fel: Emmett Till üvegkoporsója, Rosa Parks fogsága idején varrt ruhája és Harriet Tubman személyes holmijai a tárlat gyöngyszemeinek számítanak – sőt, a kurátoroknak sikerült Barack Obama kampányának kellékeihez is hozzájutniuk.

A legnehezebb rész a rabszolgaság történelmének feldolgozása, ugyanis ebből a korból meglehetősen kevés emlék maradt fenn, ráadásul a legtöbb már egy másik múzeum birtokát képezi; Bunch azonban eltökélt, tervei között szerepel egy elsüllyedt rabszolgákat szállító hajó kiállítása, bár tisztában van vele, hogy ez több millió dollárt emésztene fel. „Nem érdekel minket a Missouri egyezség, nem érdekel Harriet Tubman szabadulása, mi az átlagember mindennapjait akarjuk megmutatni” – vázolta fel az igazgató, majd egy egyszerű példát hozott: szerinte egy vasfazék ideális kiindulópont lenne a nők szerepéről, az étkezési szokásokról és hajókon érkezők életéről szóló diskurzusoknak.