Mindig az érthetőségre törekedtem: beszélgetés Ormos Máriával
2010. október 12. 08:22 MTI
Történészként a világ
Történészként hogyan szemléli a világot, ha megnéz egy filmet, elolvas egy könyvet vagy épp csak megáll egy festmény előtt?
Ez nagyon összetett. Más az irodalom hatása, más a képzőművészeté. A magyar irodalom jelentős része nagyon jól alábástyázza a lehetséges történeti mondanivalót. Ami a képzőművészetet illeti, már nagyon függ a dolog attól, hogy hol járunk. A nemzeti romantika korában nagy tablók születtek, például II. Lajos kimentése a Csele-patakból. Történeti mondandója semmi, de jól van elhelyezve. Idealizál, kisarkít, ahogy a romantika idején ez szokásos. Utána viszont megszűnik a történeti festészet. Megint más a drámairodalom. Van olyan magyar dráma, bár azt tragédiának hívják, Az ember tragédiájának, amelynek történetfilozófiai mondandója van.
A kutatásai során mennyire érdekelte a mindennapi élet abban a korszakban, amelyet épp vizsgált?
Egyre inkább. Régebben én is "aktakukac" voltam, ezen nem nagyon gondolkodtam el. Az, hogy az ember, aki az iratokból rekonstruálható, mit tudhatott, hogyan érezhetett, milyen volt a hétköznapja és az élete, csak később kezdett el érdekelni. Ez idővel érett meg, ma már stabilan működik. De egy dologra mindig figyelemmel voltam, hogy el tudjam képzelni a dolgokat. Mindig is igyekeztem a megértés szintjére helyezni a munkámat.
Van kedvenc történelmi korszaka, esetleg olyan, amellyel nem foglalkozott, de szívesen kutatta volna?
Azt már nem lehet rólam levakarni, hogy a 20. század a kedvencem. A 21. századra csak kacsintgatok, nekem túl közel van. Visszafelé tekintgetek. Magyar vonatkozásban a 18. század foglalkoztat. Az előtt szabadult meg az ország a háromfelé szakítottságtól, de még jó darabig tartományokra volt osztva, az igazi úr szerepét a Habsburg birodalmi kormányzat töltötte be. Ennek ellenére az a szörnyű sötét folt, amely az ország közepén keletkezett, lassan eltűnt. Nem nagyon tudjuk, hogy az országnak ez a területe elmocsarasodott, elnéptelenedett. Mint a bábeli zűrzavar idején, mindenféle nációk tolongtak, kerestek boldogulást. Az emberek elvadultak a 150 év alatt, misszionáriusok jöttek, hogy visszatereljék őket a kereszténységre. De ebből az állapotból az ország a 18. században kikászolódott, benépesedett, fejlődött és sikerült a sártengert eltávolítani.
Kedvenc történelmi személyisége?
Mindig az, aki éppen van. Most egy elég érdekes históriába bonyolódtam bele. Egy nagyobb témán, a 20. századi értelmiségi elvándorláson belül pottyantam egy csomagba, amely viszont egyetlen emberrel foglalkozik. Egy nagyváradi jogász, Ágoston Péter szociáldemokrata belügyi államtitkár, majd Kun Béla külügyi népbiztos-helyettese volt. Egyszersmind grafomán ember. Vannak feljegyzései a gyerekkorából, naplót írt a tanácsköztársaság idején - nem utólag, nem valakinek, hanem azt vetette papírra, amit látott. Ilyen nincs több. Aztán börtönnaplót is írt, majd leveleket a feleségének.
Mennyire él együtt ezekkel a kutatásokkal? Olyan, mintha belecsöppenne más emberek életébe?
Olyan. Pláne, ha annyira személyes, mint ebben az esetben. Ilyenkor az ember ott van, és például azon töpreng, hogy honnan jött az Ágoston név, mikor Augensteinnek hívták. Nos, a felesége, Auguszta nevét alakította át...
Kutatásai során találkozott olyan felfedezéssel, amely meglepetésként érte?
Kétszer. Az egyik a marseille-i királygyilkossággal volt kapcsolatos. Sándor jugoszláv királyt 1934-ben érte merénylet, amelyet a fasiszta államok, esetleg Magyarország számlájára akartak írni. De aztán láttam, hogy nem. Semmi sem stimmelt. A horvát usztasáknak elegük volt abból, hogy más kormányok mondják meg, mit csinálhatnak, és mint nem, ezért végrehajtották a merényletet. A másik meglepetésem Trianon előzményeihez, Fernand Vixhez kötődik. A magyarok védelmére kelt. A ládája tele van olyan jelentésekkel, amelyekben arról ír, hogy a magyarok rovására miként sértik meg a belgrádi egyezményt. A végén odáig ment, hogy ellenállásra biztatja a magyarokat. Ez az ő karrierjébe került. Megírta emlékiratait, amelyeket nem lehet megtalálni, eltűntek. Tökéletesen félre voltunk tájékoztatva. És annak ellenére, hogy ezt már többször megírtam, a mai napig nem hiszik el.
Mi a helyzet a történelmi tévhitekkel - tele vagyunk tévhitekkel?
Hát, eléggé. Az a baj, hogy ezek nagyon könnyen terjednek, könnyen terjeszthetők, mert a legprimitívebb gondolkodásmódot követik, a történelem meg mindig bonyolult összefüggésrendszer. Az, hogy az ilyen bonyolult összefüggésrendszerekkel a legendákat le lehessen váltani, szerintem soha nem sikerül.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
