Megismételheti-e Obama Carter bravúrját?

2010. szeptember 2. 08:22 MTI

Szerda este - közép-európai idő szerint csütörtökön hajnalban - az Obama által adott fehér házi díszvacsorán találkozott egymással Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök és Mahmúd Abbász palesztin elnök - 20 hónap után először. A fehér asztalnál ott volt az egyiptomi elnök és a jordániai király, valamint Tony Blair volt brit kormányfő, aki a közel-keleti kvartett - az Egyesült Államok, az ENSZ, az Európai Unió és Oroszország - nevében próbálkozott a sokak által megvalósíthatatlannak tartott feladattal.

Ma a Netanjahu és az Abbász vezette küldöttségek magukra maradnak, hogy megkezdjék a tárgyalást arról a problémáról, amelyet már több mint hat évtizede nem tudnak megoldani. A régi ellenségeknek egy évük van rá, hogy kiizzadják a végső rendezés formuláját. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter ugyanis ennyiben szabta meg a határidőt, ám azt is megígérte, hogy a segítségükre lesz annak betartásában.

Az Egyesült Államoknak hosszú tapasztalata van a közel-keleti tárgyalásokon való közvetítésben, az amerikai diplomáciát azonban többnyire kudarcélmények érték ezen a téren. Igazán sikeres eddig csak Jimmy Carter volt, aki három évtizednyi szembenállás után, 1978-ban nyomással, ösztökéléssel kierőltette a Camp David-i megállapodást Menáhem Begin izraeli miniszterelnök és Anvar Szadat egyiptomi elnök között. Az ezt szentesítő, 1979-es különbéke-megállapodás értelmében az arab világ vezető hatalma elismerte Izraelt, a zsidó állam pedig kivonta csapatait a Sínai-félszigetről.

Begin és Szadat jutalmul megkapta a Nobel Béke-díjat. Carter belebukott a teheráni amerikai követségi túszdrámába, Szadatot iszlamista összeesküvők lőtték szitává, Begint pedig elsodorták az 1982-es libanoni hadjárat keltette hullámok. De művük, a Camp David-i alku megmaradt az összes többi potenciális térségbeli megállapodás alapjául és mintájául szolgál.

Ronald Reagan amerikai elnöknek, aki "megnyerte" a hidegháborút, a valódi háborútól és zavargásoktól forrongó Közel-Keleten semmit sem sikerült elérnie. Az első arab-izraeli békekonferenciát mégis az ő pénzügyminisztere, James Baker szervezte meg, igaz, már a következő elnök, George Bush diplomáciájának vezetőjeként. Az 1991 októberében, az első iraki háború után megtartott madridi konferencia nyomán több kétoldalú találkozót is rendeztek Washingtonban. Izraeli és arab vezetők több ízben találkoztak, de az egyezkedés meddő maradt.

Hosszú hallgatás és a norvég fővárosban tartott titkos egyezkedés után - immár Bill Clinton bábáskodása mellett - 1993 szeptemberében Washingtonban Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet vezetője és Jichák Rabin izraeli miniszterelnök aláírta az "oslói megállapodásokat". A PFSZ és Izrael először ismerte el kölcsönösen és hivatalosan a másik félnek a létezéshez való jogát. Újabb kettős Nobel Béke-díjkiosztás és újabb gyilkosság következett. Ezúttal az izraeli vezető életét oltották ki egy zsidó szélsőséges lövései. 1994-ben azonban létrejött a Palesztin Hatóság és Jordánia is kibékült Izraellel.

A tárgyalások sem szakadtak meg; a palesztinok és az izraeliek már a végső státusról szóló megállapodásról egyezkedtek. 2000 júliusában Clinton elnök megkísérelt egy újabb Camp David-i bravúrt összehozni, de Arafat és Ehud Barak miniszterelnök a legnagyobb amerikai igyekezet ellenére sem tudott kiegyezni.

Az ifjabb Bush elsősorban a második iraki háború kirobbantása miatt vonult be a köztudatba, de éppen az ő első elnöksége alatt alakult meg a közel-keleti kvartett, amely kidolgozta a palesztin állam létrejöttét is magában foglaló "útitervet". Bush csapata volt az, amely megszervezte, hogy 2007 novemberében, Annapolisban Mahmúd Abbász palesztin elnök és Ehud Olmert izraeli kormányfő több mint 40 állam és nemzetközi szervezet vezetői előtt foghasson kezet. Ám az ő tárgyalásaik sem vezettek eredményre.

2009-ben Obama elnök külügyminisztere, Hillary Clinton felkérte George Mitchellt, a korábban szintén elérhetetlennek vélt északír béke-megállapodás atyját, hogy ő kezdje el megpuhítani a szembenálló feleket. A kvartett aláfestésével végül sikerült megállapodni a mostani csúcsban.

Az új kísérlet előtti washingtoni hangok közül még a legoptimistábbak is visszafogottak. Dennis B. Ross, Obama elnök közel-keleti tanácsadója a The New York Timesnak úgy nyilatkozott, hogy az amerikaiak iraki harci küldetésének befejezése és az atomfegyverekre aspiráló Irán elleni újabb szankciók elfogadtatása kedvező hatással lehet az izraeli-palesztin tárgyalások kimenetelére is. "E területek egyikén sem értünk el sikert. De most lehetőségünk és képességünk is megvan ahhoz, hogy jelentős haladást érjünk el" - mondta Ross.

Aaron David Miller, aki hat amerikai külügyminiszter keze alá dolgozott a közel-keleti ügyekben, a - sokak által előrevetített - kudarc kockázatait fogalmazta meg a The Wall Street Journalnek nyilatkozva. "A dolog kockázata az, hogy ha egy kis ország úgy mondhat nemet egy nagyhatalomnak, hogy annak nem fizeti meg az árát és nem viseli annak következményét, legyen az Irán, Irak, Afganisztán, az arabok, vagy az izraeliek, akkor elveszítjük a tekintélyünket. Jelenleg nem félnek tőlünk, nem becsülnek minket, és nem csodálnak bennünket annyira, mint amennyire azt az érdekeink megkövetelnék a régióban" - mondta Miller.