Diktátorok szobrásza

2010. augusztus 12. 09:33 ArchívNet

1949 tavaszáig a művészeti életre, kis túlzással azt is mondhatnánk, a káosz a jellemző. Ad hoc intézkedések követték egymást, nem volt átgondolt koncepció egyik póluson sem. A kommunista uralom megszilárdulásával párhuzamosan egyre inkább érzékelhetővé vált az a törekvés, amely a politikai rendszert részleteiben is egyre jobban közelítette a Szovjetunióban kialakított gyakorlathoz. Néhány hónapon belül a művészeti és kulturális élet irányítása is a szovjet mintának felelt meg, végrehajtásáért a párt, zömmel képzetlen ideológusai, kultúrpolitikusai feleltek.

Az ún. kulturális forradalom, amely a nép komplex szocialista átnevelését jelentette, magában foglalta az iskola, a propaganda, a művészet, a film, az irodalom és a tömegkultúra befolyásolását is. Az 1949. június 11-i országgyűlési „választásokat” követően megalakult új kormány létrehozta a Népművelési Minisztériumot, amelybe beolvasztották a vallás- és közoktatásügyi tárcát, a tájékoztatásügyet, így egy kézben összpontosult a nevelés, a propaganda és a kultúra irányítása. E minisztérium élére Révai József került, akinek minisztersége idején teljesen átalakult, átformálódott az ország kulturális, művészeti élete.

Az új hatalom nagymértékben befolyásolta a közgondolkodást, és a művészetet is felhasználta politikai propagandaeszközként, ami egyúttal lehetővé tette számára, hogy ellenőrizze a társadalmi nyilvánosság elé kerülő alkotásokat. Mivel az állam vált a művészek kizárólagos megrendelőjévé és vásárlójává, létük az államtól függött, amely elvárta igazodásukat a támogatott stílushoz, a „szocialista realizmushoz”.

A tapasztalatok azt mutatták, hogy ez a légkör rendkívül kedvezett a kisebb képességű, ám élelmes „művészeknek”, akik a rendszer kiszolgálóivá szerettek volna válni akár politikai, akár művészi síkon, de a pénzügyi bevétel és a hírnév sem jelentett elhanyagolható tényezőt számukra. Előfordult, hogy egyesek szocialista küldetéstudatra hivatkozva nemcsak hazájukban, de más szocialista országokban is különböző előnyöket és megrendeléseket próbáltak kicsikarni saját maguk számára. Ilyen művész volt forrásaink főszereplője Kiril Todorov, bolgár szobrászművész is, akinek felajánlkozó levelei és a műveiről készült fotók egyértelműen ezt a mentalitást tükrözik. Az általa készített első – számunkra ismert – szobrok elkészültének (1944) ideje arra utal, hogy Todorov idejekorán felismerte az új „piacban” rejlő lehetőséget.

Kiril Todorov 1949 elején érkezett először Magyarországra. Ekkori jövetelének célja a terep feltérképezése és a lehetőségek számbavétele volt. Todorov támogatókkal a háta mögött érkezett, de a támasz nem lehetett elég erős, mert mintegy vándorkereskedő, „handlé” módjára ajánlkozott a legfontosabbnak vélt magyarországi hatalmi gócokban. Annyi mindenesetre valószínű, s ezt az MDP Központi Bizottságához írt levelében ki is jelenti, hogy Rákosi Mátyás „vendégeként” tartózkodik hazánkban.

Ráadásul magával hozta Georgi Dimitrovról és Tolbuhin marsallról készített mellszobrát, amelyeket sikerült elhelyeztetnie az MDP Központi Bizottságának épületében. Az utóbbi első példányát vélhetően akkor készítette, amikor a marsall 1945-ben Szófiában díszpolgári címet kapott. A forrásunkban közölt fotón a Lenin, Sztálin és Dimitrov társaságában látható Tolbuhin szobor egyúttal azt is demonstrálja, hogy Todorov személyesen ismerte a marsallt, mivel a művek előtt ők ketten beszélgetnek. Szoborábrázolásai alapján a diktátorok szobrászának is nevezhetjük.

Todorov más szocialista országok vezetőitől is megbízatást kívánt szerezni, s ennek a „kereskedelmi útnak”, a Szovjetuniót és Bulgáriát leszámítva, Magyarország volt az első állomása. Rákosi szobrának megmintázásával célja, hogy „felszabadítóink iránt érzett mély tiszteletünknek” adjon kifejezést. Todorovnak sikerült üzletet kötnie Magyarországon, amint azt a róla és Rákosi Mátyásról mintázás közben készített fotók és a kész szobor is bizonyítják.

A kommunista vezetőkről készített szobroknak, festményeknek 1948-tól egyfajta konjunktúrája alakult ki a szovjet táboron belül, így Magyarországon is. Erre utal, hogy 1949. július 11-én az MDP Szervező Bizottsága engedélyezte a Herendi Porcelángyár által bemutatott Sztálin szobor és Lenin plakett gyártását és sokszorosítását, ugyanakkor nem járult hozzá ahhoz, hogy a Szabadság szobrot és a Sztálin plakettet a bemutatott kivitelben gyártsák.

Az ülésén – nyilvánvalóan a „negatív tapasztalatok” miatt – úgy határoztak, hogy a „testvérpártjaink és Pártunk vezetőiről” készített szobrokat a Belügyminisztériumnak, majd a Szervező Bizottság Titkárságának előzetesen meg kell mutatni, ill. jóváhagyatni. Augusztus 22-én ismét napirendre került a Herendi Porcelángyár előterjesztése. Ekkor a Lenin és a Szocializmus felé című szobrok forgalomba hozatalát tiltották meg, mivel a bemutatott minta nem volt megfelelő. Egyúttal a Szervező Bizottság szükségesnek tartotta, hogy a Szovjetunióból hozzanak be megfelelő mintákat a Lenin és Sztálin szobrok elkészítéséhez.

Más kezdeményezések is születtek, ezek közé tartozott Blazsek László szobrászművész alkotása, akinek Rákosiról készített „életnagyságú mellszobrának” terjesztését a Szervező Bizottság 1949. október 10-i ülésén nem fogadta el, és a belügyi hatóságokat a meglévő példányok megsemmisítésére utasította. Az előterjesztő szerint a szobor „olyan kriminális torzítás” volt, hogy szükségtelennek tartották akár a Szervező Bizottságnak, akár más pártfórumnak bemutatni.

Kocsis Piroska teljes cikke az ArchívNeten