Olasz költő inspirálta Mussolinit

2010. június 1. 13:03 Fekete István

Az olasz költő, újság- és drámaíró Gabriele D'Annunzio először az első világháború végén exponálta magát hazája védelmében, amikor a demoralizáló caporettói csata után úgy próbált az olaszokba lelket önteni, hogy egy repülőgépről propaganda kiáltványokat dobott le. Az író Richard Wagnert tartotta példaképének, s a német zeneszerzőhöz hasonlóan ő is a mítoszokban látta a lélekemelés egyik eszközét – Alcyione (1904) című művében például magát egyenesen Ikarosszal azonosította, bár a görög mitológiai alakkal szemben vadászrepülése kifejezetten sikeresnek bizonyult.

A háború felerősítette az író ultranacionalista, irredenta hajlamait, s minden erejével azon volt, hogy Olaszország továbbra is elsőszámú európai hatalom maradjon. A Fiume városának hovatartozásáról – az Osztrák-Magyar Monarchia egykori kikötővárosát Olaszország és Jugoszlávia is magának követelte – szóló vitát D'Annunzio nyers erővel akarta eldönteni: a párizsi békekonferencián (1919. szeptember 12.) hozott döntés arra sarkallta a radikális író-aktivistát, hogy katonákból és veteránokból álló szabadcsapataival maga foglalja vissza az olasz többségű várost. Miután a fiumeiek letettek arról, hogy az anyaország annektálja a várost, D'Annunzio önálló kormányzóságot (Carnarói Olasz Kormányzóság) hozott létre, a városállam pedig saját alkotmányt adott ki, amely később a fasiszta Olaszország politikai kereteit határozta meg.

Az író az elnyomott népekből anti-Népszövetséget próbált szervezni, s különböző szeparatista felkelőkkel kötött szövetséget. Habár D'Annunzio közvetlenül sohasem került érintkezésbe a fasiszta kormánnyal, óriási hatást gyakorolt Mussolinira: a Fiume alkotmányának megszövegezésében játszott szerepe miatt jogosan tekinthető a fasiszta miniszterelnök előfutárának, s egyes történészek szerint ő volt az első Duce.

A fiumanesimo egyik legfőbb őrének tartott, politikai és kulturális forradalmat hirdető alkotmány – amelynek nagy ívű gondolatai D'Annunzionak köszönhető, míg a szöveg lényegi elemeit Alceste De Ambris állította össze – korporatív államot hozott létre. Minden termelőnek kötelező volt belépnie a tíz korporáció egyikébe, amelyek feladata a termelési technikák tökéletesítése és a munkafegyelem megteremtése volt. A protofasiszta, anarchista és demokratikus elemeket egyaránt tartalmazó alkotmányról azonban soha nem derült ki, hogy a valóságban hogyan működött volna, ugyanis a megszövegezés után három hónappal a D'Annunzio-rezsimet megbuktatta az olasz hadsereg.

A két rendszer közötti párhuzam leginkább a közös kulturális szokásokban érhetők tetten. Az erkélyen történő dagályos szónoklatok például szinte mindennaposok voltak Fiumében, amely D'Annunzio értelmezésében a rétor és a közösség közötti kapcsolatok megerősítését voltak hivatva szolgálni, s a politikai rituálék központi elemévé váltak – lezárásuk rendre az „Eia, eia, eia, alala!” (Hip, hip, hurrá!) formulával történt. D'Annunzio igyekezett mindent mitizálni, s gombamód szaporodtak a különböző nemzeti ünnepek, amelyekben – noha művei pápai indexen voltak – ugyanúgy megtalálhatók voltak a keresztény elemek, mint a világiak.

A tizenöt hónapig fennálló miniállam népszerűsítette a karlendítést, illetve a később a fasiszta párt indulóját, a Giovinezzát is, s általában elmondható, hogy a zene Fiume egyik pillérének számított. A régensség életét azonban szinte szétveszítette a D'Annunzio által homogénnek tartott, de a valóságban igenis különböző érdekek mentén tagolt társadalom: a magát a szépség és az erkölcsi tisztaság megtestesítőjének tartó író látványosan kerülte a vitákat, a másként gondolkodókat üldözte, s a számtalan nemzeti ünneppel a legionáriusok és a nép közötti ellentétet próbálta tompítani.

Az olasz hajóflotta bombázása után D'Annunzio 1920 decemberében feladta a várost (az 1920-as olasz-jugoszláv paktum szabad városként ismerte el Fiumét), majd ezt követően a Garda-tó környéki otthonába vonult vissza. Amikor 1922-ben életére törtek, politikai pályája derékba tört, a Duce pedig minden követ megmozgatott, hogy legfőbb ellenlábasát távol tartsa a közügyektől, s céljának elérése érdekében állítólag még a pénzt sem sajnálta. A gondosan előkészített osztrakizmosz nem járt sikerrel: D'Annunzio rendre felbukkant, 1933-ban például a Hitlerrel kötendő paktumról akarta lebeszélni Mussolinit, a második világháború hajnalán pedig a tengelyhatalmak szövetségét fúrta.