Vizitkártyák és halott forradalmárok

2010. május 5. 09:23 Fekete István

Csak a kép jobb sarkában levő bélyeg árulkodik készítőjének nevéről, a tizenkét halott kommüntagról azonban egyéb információ nem ismeretes: se azt, hogy kik voltak ők, de a fotográfus még a készítés helyét és időpontját sem jegyezte fel. A kép minden valószínűség szerint 1871. május 21. után, azaz a Véres Hét (semaine sanglante) után készült, amikor Louis Adolphe Thiers csapatai szinte az összes forradalmárral végeztek: ekkor az 1789-es forradalom óta nem látott mértékű megtorlás vette kezdetét, amely során 20-40 ezer kommünárd lelte halálát.

Az egyes, hármas, négyes, hatos és hetes jelölésű, anyaszült meztelen test arra utalhat, hogy a felkelők heroikus küzdelem után eshettek el, a kettes, illetve a tizenegyes számú forradalmár „dendi” öltözete pedig az értelmiségiek és művészek kommün iránti szimpátiájáról tanúskodik. A Véres Hét után több mint ezerhétszáz szabad foglalkozású polgárt tartóztattak le, köztük a festő Gustave Courbet-t, aki ugyan elkerülte a tisztogatást, de végül tízezer frankra bírságolták meg.

Az 1819-ben született Disdéri valószínűleg nem művészi hajlamainak kielégítése céljából örökítette meg a tizenkét kommünárdot, hanem sokkal inkább a benne bujkáló üzletemberi énjének felülemelkedése késztette a szokatlan, provokáló kép elkészítésére – már amennyiben valóban őt tartjuk a felvétel szerzőjének. A tájképfestő, később ruhaanyaggyártó, könyvelő majd színész Disdéri a fotográfiában hamar felfedezte a tömegmédiumot. 1861-ben a világ leggazdagabb fotográfusa volt, egyedül a párizsi műtermében – amely a legnagyobb volt az egész metropoliszban – 1,2 millió frankot keresett évente.

A művész felismerte a polgároknak azt az igényét, hogy legtöbbjük szívesen örökítené meg magát az utókor számára, s tudta, hogyan legyen kuncsaftjainak szolgálatára. Disdéri nevéhez az 1854-ben szabadalmaztatott ún. vizitkártya elterjesztése fűződik, de a közhiedelemmel ellentétben nem ő fedezte fel a polgárok körében népszerű portréábrázolás technikáját. A művésznek köszönhetően a hírességek és politikusok portréit ábrázoló vizitkártyák adásvétele, illetve készítése a hatvanas években szinte az egész országot lázba hozta. Ehhez azonban kellett III. Napóleon segítsége is, aki a vizitkártyák igazi reklámarccá vált: 1859-ben a császár éppen Itáliába tartott, amikor hirtelen lepattant lováról, betért a művész stúdiójába, s portrét csináltatott magáról. Napóleon ezzel tartós divatot teremtett, amelyet francia polgárok ezrei kezdtek el követni.

Az 1870-1871-es francia-porosz háború kedvező alkalmat nyújtott Disdéri számára, aki a háború viszontagságaitól ódzkodó francia stúdiófotósoktól (például Nadar, Thiebault) eltérően, lovaskocsijához kötött sötétkamrájával kezdte róni Párizs utcáit, s tudósított a lángba borított fővárosról. (Helmut Gernsheim szerint 1861-ben 33 ezer olyan ember élt Párizsban, aki valamilyen módon a fotográfiából élt meg, ezért érdekes, hogy akkoriban csak négy olyan művész – Alphonse Liebert, Hippolyte-Auguste Collard, Eugene Appert, és Bruno Braquehais – volt, akinek nagyobb sorozat fűződik a nevéhez.) Disdéri később könyvet is adott ki a kommün ideje alatt készített felvételekből, azonban a kiadvány nem tartalmazta a kivégzett kommüntagokról szóló képet – egyes állítások szerint ez azt a gyanút is felvetheti, hogy mégsem a párizsi fényképész volt a szóban forgó felvétel szerzője.

A baloldali történészek előszeretettel utalnak a kommün időszakára, mint a munkásfényképezés egyik első állomáshelyére. A proletariátus és a fotográfia találkozásának érvelésére azonban rácáfol az a megfellebbezhetetlen tény, hogy a képek készítői szinte kivétel nélkül a polgári osztályból kerültek ki, a fotográfia számára pedig – emelte ki Christine Lapostolle – egyáltalán nem volt „semaine sanglante”: közvetlenül a párizsi harcok után nem tért vissza a sebesültek és halottak képi ábrázolásának gyakorlata.