Húsz éve esett szét a jugoszláv föderáció
2010. április 8. 09:16 MTI
A szétválás hónapjai
A demokratikus jogállam létrehozásán nagyot lendítettek az első szabad, demokratikus és többpárti választások, amelyeket 1990. április 8-án és 22-én tartottak Szlovéniában. 17 párt jelöltjei mérették meg magukat, s végeredményben a parlamenti helyek 55 százalékát, azaz az abszolút többséget a független szlovén állam megteremtésével kampányoló jobbközép ellenzéki koalíció, a DEMOS szerezte meg.
A Demokratikus Reformpárt (a volt Szlovén KSZ) 17, a Liberális Párt 14,49 százalékot kapott. Az egyidejűleg rendezett elnökválasztás győztese Milan Kucan, a Demokratikus Reformpárt jelöltje lett a szavazatok 58,59 százalékával Joze Pucnikkal, a DEMOS jelöltjével szemben (41,41 százalék). Így Szlovéniának (volt) kommunista köztársasági elnöke és jobbközép irányzatú miniszterelnöke, illetve kormánya lett. Május közepén alakult meg Lojze Peterle vezetésével az új kormány, amely a konföderatív jugoszláv állam megteremtése mellett kötelezte el magát.
Szlovénia állami elkülönülése 1990 második felében tovább folytatódott: július 2-án az új ljubljanai parlament deklarálta Szlovénia teljes állami szuverenitását, majd októberben 30 szövetségi törvényt a köztársaság új alkotmányával ellentétesnek nyilvánított. December 23-án népszavazást tartottak, amelyen a választásra jogosultak 88 százaléka Szlovénia önállósága és függetlensége mellett foglalt állást. A szlovén függetlenség kikiáltására fél évvel később, 1991. június 25-én került sor, egyazon napon a hasonló zágrábi lépéssel.
Szlovéniához hasonlóan Horvátországban is az 1980-as évek végétől kapott erőre a nemzeti önállósodás, s ezzel együtt a társadalom demokratizálásának gondolata. Az évtized végén a második legnagyobb jugoszláv tagállamban is megjelentek az első ellenzéki szervezetek. A Horvát KSZ KB plénuma 1989 januárjában még a JKSZ egysége, a demokratikus centralizmus megszilárdítása és a titói elveken nyugvó föderatív, szocialista önigazgatású államrend mellett szállt síkra, de már élesen bírálta Slobodan Milosevic szerb pártvezetőt.
Az 1989 februárjában alakult, főként értelmiségieket tömörítő Demokratikus Kezdeményezés Társasága a JKSZ országos vetélytársának nyilvánította magát, a májusban létrejött Szociál-Liberális Szövetség pedig egyenesen a többpártrendszer bevezetését tűzte ki célul. Fél évvel később jelent meg a színen a népfront keretében működő Horvát Demokrata Szövetség, s felújította tevékenységét az 1945 óta nem működő Horvát Parasztpárt. 1989 végén az újonnan alakult ellenzéki pártok és szervezetek 100 ezer aláírással ellátott közös felhívásban követelték az általános, többpárti választások megtartását Horvátországban. A Horvát KSZ kongresszusa a pluralizmus, a szabad választások és a kommunista párt vezető szerepének megszüntetése mellett kötelezte el magát, s megszüntette a pártban a demokratikus centralizmust, a párt elnöke Ivica Racan lett.
A Vecernji List, a horvátországi népfront lapja 1990. január 1-től az ország első független napilapjaként jelent meg, a frissen alakult Horvát Demokratikus Közösség első, februári kongresszusán a jugoszláv szövetségből való kiválási jogot és a tagköztársaság alkotmányának ennek megfelelő módosítását követelte. Néhány héttel később közel tíz új ellenzéki pártot jegyeztek be, köztük a Horvátországi Magyar Néppártot.
Horvátországban 1990. április 22-én és május 6-án rendezték meg az első szabad, többpárti választásokat. A voksokért versengő 30 párt közül a Franjo Tudjman vezette, s a nemzeti jelleget hangsúlyozó jobbközép Horvát Demokratikus Közösség jutott abszolút többséghez, a volt kommunista szövetség, a Demokratikus Változások Pártja pedig ellenzékbe szorult. Az átütő sikert sokan annak tulajdonították, hogy a Horvát Demokratikus Közösség választási kampányát Horvátország szuverenitására "hegyezte ki", mondván, csak ez állhat "a szerb hegemónia" útjába.
Az új törvényhozás május 30-án Franjo Tudjmant választotta meg a tagköztársasági Elnökség elnökévé, a kormányfő pedig Stipe Mesic lett. Amikor Mesicet az év októberében beiktatták a kollektív jugoszláv államfői testület tagjai közé, ő lett a nyolctagú szövetségi államelnökség első nem kommunista tagja.
A horvát parlament, a Sabor 1990. július 25-én a tagköztársaság alkotmányát módosítva kimondta Horvátország szuverenitását, törölte elnevezéséből a szocialista jelzőt, visszaállította a régi címert, s kizárólag a szerbhorvát nyelv latin betűs írásmódját nyilvánította érvényessé. A szerb többségű horvátországi területek még aznap nyilatkozatban kiáltották ki "autonómiájukat és szuverenitásukat", majd október 1-jén a horvátországi Szerb Nemzeti Tanács (a nem hivatalos parlament) deklarálta a kisebbség autonómiáját. (Horvátország egyik legnagyobb problémáját ezután a szerb nemzetiség jelentette, amelynek oldalán a későbbiekben beavatkozott a jugoszláv néphadsereg.)
1990 őszén a zágrábi parlament törvényt fogadott el arról, hogy a jövőben nem a szövetségi hadsereg vezetése, hanem a horvát elnök alá tartozzanak a tartalékosok, s Szlovéniához hasonlóan saját irányítása alá vonta a köztársaságban lévő területvédelmi erőket. 1990. december 22-én Zágrábban kihirdették az új alkotmányt, amely kimondta Horvátország szuverenitását és a jugoszláv szövetségből való kiválás jogát.
A függetlenség deklarálására fél év múlva Szlovéniával egy napon, 1991. június 25-én került sor, amely véres háborúskodást eredményezett a Jugoszláviát szerb vezetés alatt megőrizni akaró Belgráddal.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
