A paparazzik első nagy fogása

2010. március 31. 10:32 Fekete István

A III. Frigyest követő II. Vilmos császárral Bismarck már a kezdet kezdetén összeakasztotta bajszát, s a két karizmatikus politikus számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy az egymás hatáskörét csorbítani kívánó törekvések előbb-utóbb konfrontálódáshoz vezethetnek. A szocialistaellenes törvények szigorúbb tervezetének lobogtatása és a bochumi bányászok követeléséhez való ellentétes hozzáállás miatt a felek kiásták a csatabárdot: a konzervatív, idős Bismarck és a szociáldemokrácia által felvetett kérdések iránt fogékonyabb, fiatal Vilmos küzdelme közül az utóbbi jött ki győztesen.

A személyeskedésig fajult ellentét végül oda vezetett, hogy a Vaskancellár 1890. március 18-án hivatalosan is beadta lemondását, amit Vilmos két nappal később tudomásul vett, véget vetve a szinte napra pontosan tizenkilenc éve hivatalban levő államférfi kancellári karrierjének. Bismarck, miután megkapta a Lauenburg hercege címet, kivonult a politikai életből, s a ma Lengyelországhoz tartozó Warcinoba (németül Varzin) száműzte magát. Felesége halála után (1894. november 27.) azonban a Hamburg mellett található Friedrichsruh-ba költözött: utolsó éveiben memoárjain dolgozott, amelyben főképp a császárt igyekezett diszkreditálni. Itt érte utol a halál, 83 éves korában.

1898. július 30-án a korszak két legismertebb paparazzója – habár a terminust akkor még nem használták, a köztudatba Fellini jóvoltából az Édes élet című film után került be –, Wilhelm Wilcke és Max Christian Priester az ablakon keresztül beosont Bismarck házának földszinti hálószobába, ahol megigazították a párnákat, arrébb helyezték Bismarck földi maradványait, s a kötszerbe bebugyolált fejet is úgy fordították, hogy minél több rész legyen látható az ex-kancellár meggyötört arcából. A két fotográfust korábban Bismarck erdésze értesítette, de amikorra Wilcke és Priester hajnal négy órakor az ágyhoz ért, a Vaskancellár már halott volt. Ekkor a két betörő fél tizenegyre tekerte vissza a szobában függő faliórát, amellyel azt a benyomást próbáltak kelteni, mintha a felvételek az előző éjszaka készültek volna.

Az elkövetők – zsebükben a történelmi fotókkal – ezután a berlini újságoknál kezdtek kilincselni, s végül egy harmincezer márkás honoráriumra bólintottak rá. A fotográfuspáros azonban nem tudott profitra szert tenni az akcióból, a rendőrség ugyanis elkobozta a negatívokat, az ügyben eljáró bíróság pedig megtiltotta azok publikálását, s Wilcke és Priester is hamarosan rács mögött találta magát. Wilckét és Priestert egyértelműen az azonnali meggazdagodás szándéka vezérelte – állítja könyvében a brémai egyetemen oktató történész, Lothar Machtan. A páros korábban már számtalanszor fotózta Bismarckot, s jól tudták, mennyire jól jövedelmeznének a halott politikusról szóló felvételek publikálása.

A képek felháborították a Bismarck családot, szerintük ugyanis azok súlyosan megsértették a Vaskancellár jogait, de a hozzátartozók különben is érzékenyek voltak a remetepolitikusról szóló képekre. Az elhunyt személyekről készült fotók a 19. század végéig voltak gyakorlatban, azonban Bismarck esetében a hozzátartozókban fel sem merült ennek igénye: korábban Reinhold Begas és Franz von Lenbach kérését is elutasították, akik halotti maszkot, illetve festmény akartak készíteni az élők sorából eltávozott ex-kancellárról. A család hivatalos engedélyhez kötötte a Bismarckot ábrázoló portrék készítését, s minden olyan felvétel közlését megtagadták, amelyek nem az ex-kancellár imázsát erősítették. Bismarckot rendszerint teljes katonai uniformisban kapták lencsevégre, miközben a konzervatív politikus például olvas, jobbján kedvenc pezsgőjével, a Moet et Chandonnal.