Múlt-kor.hu

Múlt-kor bolt: Itt vásárolhatsz termékeinkből 》

Az indiai függetlenség pillanata

2010. január 26. 11:02 Fekete István

Évszázados harcot vívott India a brit iga alóli felszabadulás érdekében, míg végül a dél-ázsiai ország 1947-ben a független országok sorába lépett, 1950. január 26-án pedig deklarálták az Indiai Köztársaságot. A mozgalmat egyaránt jellemezték militáns és békés, erőszakmentes kampányok.

Az erőszak kudarca

Az 1857-ben zajló, az első függetlenségi háborúként emlegetett, de a helyiek által egyszerűen szipojlázadásnak nevezett események fordulópontot jelentettek a brit birodalom ékkövének tartott gyarmat történetében. A magát egyenesen "India császáraként" aposztrofáló II. Bahádur sah 1862-es halála a Mogul (Mughal)-dinasztia végét jelentette, 1877-ben pedig Viktória királynő az India császárnője címét vette fel.

A szipojlázadást követő évtizedek a szervezett mozgalmak aranykora volt, többek között (Kelet-Indiai Szövetség – 1867, Indiai Nemzeti Szövetség – 1876) ekkor bontott zászlót - a brit hivatali szolgálatból visszavonult Allan Octavian Hume sugallatára - a 73 tag részvételével megalakult Indiai Nemzeti Kongresszus. A jogászokból, tanárokból és újságírókból álló szervezet nem rendelkezett hivatalos ideológiával, az évi közgyűléseiken csupán a brit rádzshoz való lojalitásukat demonstrálták, és olyan, kevésbé problémás témákról vitatkoztak, mint az emberi jogok, vagy a kormányzatban való részvétel lehetősége – az ezekről készült határozatokat aztán rendszerint Londonba és az alkirály kormányához is elküldték.



Jóllehet a Nemzeti Kongresszus a 19. század végére össz-indiai politikai szervezetté vált, teljesítményének értékéből jócskán levont, hogy nem tudta a muzulmánokat magához csalogatni, akik kormányzati szerepvállalásuk alulreprezentáltságát vetették a mozgalom szemére. A kongresszus tagjai ugyan hűek maradtak a koronához, de mások – Bal Gangadhar Tilakkal az élükön – az önkormányzatiság (szvaradzs) mellett kezdtek kardoskodni, s ennek eléréshez az erőszaktól sem riadtak vissza. A muzulmánok 1906-ban alapították meg Muzulmán Ligájukat („nemzet a nemzetben”), aminek a választási reformra tett javaslatai közül néhány az 1909-es, India kormányzásáról szóló törvényben is megjelent.

Az "oszd meg és uralkodj" elvét követve, valamint a hatékony kormányzás jelszavát pufogtatva 1905-ben George Curzon alkirály a hatalmas és népes Bengál felosztását javasolta, amellyel – nem ismervén az indiai közvélemény reakcióját – magára haragította a helyi lakosokat. Ez a függetlenségi mozgalom katalizátorának bizonyult. A kongresszus meghirdette a brit áruk bojkottját (szvadesi), a tartományban pedig a szipojlázadás óta nem látott erőszakhullám vette kezdetét. London meghajolt a többség akarata előtt, a tartomány felosztását ad acta tették; a durbarra érkező V. György király ekkor új főváros áthelyezéséről tett bejelentést (Új Delhi), a ceremóniát azonban beárnyékolta az alkirály, Lord Hardinge elleni összeesküvés kipattanása.

Szervezett fegyveres lázadásokról azonban egészen a huszadik századig nem beszélhetünk: a század elején ennek Bengál már említett felosztási kísérlete adott komolyabb lendületet. A militáns mozgalmak élén az Anusilan Szamiti és a Dzsugantár állt, akik India-szerte toboroztak fiatal férfiakat és nőket. Az első világháború után a fegyveres mozgalmak csillaga leáldozott, mivel számos prominens vezetőjüket letartóztatták, a húszas években azonban sok szervezet újraszerveződött.



Az első világháborúban a Nagy-Britanniának az indiai rebellióra vonatkozó kezdeti félelmét eloszlatta gyarmatbirodalma hősies lojalitása: körülbelül 1,3 millió ázsiai harcolt az afrikai, az európai és a közel-keleti frontokon, jóllehet Bengál és Pandzsáb továbbra is a gyarmatellenes tevékenységek melegágyának számított. Ehhez az időszakhoz köthető a „hindu-germán összeesküvés”, amely egy pán-indiai felkelés kirobbantását tűzte ki célul – ezt azonban egy masszív nemzetközi hírszerzési akció során felgöngyölítették, az 1915-ös indiai védelmi törvény pedig drákói szigorral sújtott le a forradalmi és nacionalista tevékenységekre.

A világégés végeztével a sokat szenvedett (szárnyaló infláció, megemelkedett adók, magas halálozási ráta, influenzajárvány) gyarmat lakosai látványos összeborulásnak örvendhettek, ugyanis a kongresszus szélsőséges és mérsékelt ága félretette ellentéteit és ismét az egység benyomását keltette, ráadásul 1916-ban egy kis időre a Muzulmán Ligával is megegyeztek (Lucknow Egyezmény). 1917-ben Edwin Montagu, India külügyminisztere beszédében már a tartomány kormányzásáról szóló 1919-es törvényt vetítette előre, amelyben választott indiai törvényhozók és brit kinevezettek együttesen kormányoznak – ennek értelmében a helyi kormányzás, a mezőgazdaság, az egészségügy, az oktatás és a közmunkák a helyiek kezébe került volna.



Mahátma Gandhi megérkezése azt jelentette, hogy egy eladdig elitista mozgalom nemzetivé terebélyesedett, szavaira ugyanis milliók mozdultak meg, habár polgári engedetlenségi mozgalmát sokan mégis járhatatlan útnak tartották. Az erőszakmentes kampány (szatjagraha, azaz „harcolni az igazságért”) elindítása után London sem tétlenkedett, az 1919-es Rowlatt Act teljhatalommal ruházta fel az alkirály kormányát, aki elhallgattathatta a sajtót, s elfogatóparancs nélkül tartóztathatott le árulás vagy zendülés címén politikai aktivistákat. Az indiaiak erre országos sztrájkkal válaszoltak, amelyet azonnali brit replika követett: 1919-ben a dzsallianvala bagh-i mészárlásban közel négyszáz (a helyiek becslése szerint 1500) indiait gyilkoltak meg. (A húszas évek passzív rezisztenciáját - asahakar – sokan elégtelennek tartották: ez csupán a címekről és a kormányzati szerepvállalásról való lemondásra, a jogszolgáltatással való dacolásra és a külföldi áruk bojkottjára szorítkozott.)

Gandhi, miután a szélsőséges nacionalisták egy csoportja huszonkét rendőrrel végzett a Csauri Csaura néven elhíresült incidens során, egy időre felszámolta mozgalmát. A húszas években (ekkor Gandhit hat évre bebörtönözték, de két év után szabadult) az indiai politikai spektrum tovább szélesedett, s egyre több mérsékelt, illetve militáns mozgalom kelt életre. Ezekben az években kezdte meg több nagy formátumú indiai személyiség, köztük Dzsaváharlál Nehru és Szubhasz Csandra Bosze is a pályafutását. Nehru elnöksége alatt a Nemzeti Kongresszus konferenciájának lahorei szekciója alatt szándéknyilatkozatot fogadtak el, amelyben már India teljes függetlenségét követelték. 1930. január 26-át (húsz év múlva ezen a napon alakul meg az Indiai Köztársaság) a függetlenségi napnak keresztelték el (Purna Szvaraj).

 

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

Az indiai függetlenség pillanata

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2022. tél: A szeretet mártírjai

Ízelítő a Magazinból

További friss hírek

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra