Az ötvenhatosok kollektív emlékezete
2009. október 22. 11:52
Az emlékezés kényszerében
1988 volt a Kádár-korszak utolsó kitöltött esztendeje, ugyanakkor a rendszerváltó folyamat kezdőéve, januártól decemberig a változások a rendszer szinte minden pillérét megrendítették. A korszak névadójának, Kádár Jánosnak pártfőtitkári posztjára májusban Grósz Károly került, aki sem politikai erőben, sem bel- és külföldi elismertségben nem érte utol elődjét, de a retorikája miatt egy ideig még tartani lehetett tőle.
Az 1956-os forradalom kádári értelmezését, amely a rendszer kvázi legitimitását adta, az ellenzék egyre nyíltabban kérdőjelezte meg: álláspontjuk szerint 56 újraértelmezése nélkül elképzelhetetlen érdemi politikai változás. A szamizdatokban mind több rendszerkritikai írás látott napvilágot, és szaporodtak a nyilvános viták is. A hatalom csak 1989 elején változtatta meg harminc évvel korábban kinyilatkoztatott forradalomértékelését, de a „temetetlen holtak” kérdésében már 88 nyarán engedett. A tabuk helyét az emlékezés és a múltfeltárás sürgető kényszere vette át.
A májusban megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) rehabilitációs és kegyeleti követelésekkel lépett fel, a történeti kutatások szükségességét hangoztatta. A hatalom első reakciója az elutasítás volt, ám közben a Belügyminisztérium – a pártvezetés kezdeményezésére – titokban elindította a Nagy Imre-perben kivégzettek sírhelyének felkutatását. Januárban még betiltották Ember Judit Menedékjog című dokumentumfilmjét, amely a jugoszláv követségről elrabolt és Romániába hurcolt Nagy Imre-csoport sorsát dolgozta fel, október 23-án azonban – noha nyilvános megünneplését meghiúsították – már nem akadályozták meg, hogy a Jurta Színházban a forradalom kitörésének napjáról maguk az érintettek emlékezzenek meg, decemberben pedig az Igazságügy-minisztériumban fogadták a Nagy Imre-perben kivégzettek hozzátartozóit, hogy az addigi folyamatos elutasítások és harminc év titkolózás után tárgyaljanak velük a földi maradványok kiadásáról.
Egyre jobban érződött, hogy a hatalom elbizonytalanodik, s bár időnként próbált erőt mutatni, mind többen csatlakoztak a korábbi években létrejött és ekkorra megerősödött ellenzéki csoportokhoz, az általuk szervezett megmozdulásokhoz. Március 15-én, június 16-án és október 23-án az ellenzéki rendezvények több helyszínére is mozgósították a rendőrséget, és október 23-án a Batthyány téren csak a TIB egyik vezetőjének néhány perces beszéde akadályozta meg a tüntetők elleni rendőri beavatkozást. De nem léptek közbe a bős–nagymarosi vízlépcső megépítésének osztrák támogatása és a romániai falurombolás elleni tüntetésen sem.
Az egypártrendszeri vezetés nem tudta útját állni a civil szerveződéseknek, a független szakszervezetek és a pártkezdemények alakulásának. Március 30-án megalakult a Fiatal Demokraták Szövetsége, május 1-jén a Szabad Kezdeményezések Hálózata, amelyből november 13-án létrejött a Szabad Demokraták Szövetsége. Szeptemberben a Recski Szövetség, októberben a szólás- és véleményszabadság védelme érdekében létrejött Nyilvánosság Klub jelentette be megalakulását, novemberben a Független Jogász Fórum. Nőtt az 1987 óta létező Magyar Demokrata Fórum taglétszáma, és novembertől kezdtek újraszerveződni a betiltott történelmi pártok is.
Szeptember közepén hozta nyilvánosságra programját a még 1987 decemberében megalakult, reformközgazdászokat és az MSZMP-n belüli reformereket tömörítő Új Márciusi Front. A párt felső vezetésében a konzervatívok és reformpártiak között kialakult ellentétek a tagságban is a változtatás szándékát indukálták, sorra jöttek létre az MSZMP reformkörei, az első november végén, Szegeden. Az emigránsok közül – bár eleinte félve – mind többen látogattak haza, és sokuk vett részt a különböző ellenzéki megmozdulásokon. A demonstrációkon a határon túli magyarság érdekében is szót emeltek, a szolidaritás kinyilvánítása nem maradt az országhatárokon belül.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
