A sárga veszedelemtől a kínai piacokig
2009. október 9. 11:42 Salát Gergely
Az együttélés nehézségei
Az 1989-es események egy olyan jelenséget hoztak magukkal, amely teljes újdonságnak számított Magyarország történetében: az utcák, aluljárók, piacok szinte egyik napról a másikra megteltek kínai árusokkal. Ehhez az vezetett, hogy korábban egy rutin konzuli értekezlet során – magyar javaslatra! – Kína és Magyarország megegyezett a vízumkötelezettség 1989. január 1-től való eltörlésében. Ez akkor nem tűnt túl jelentős dolognak, hiszen évente csupán néhány száz turista vagy hivatalos küldött látogatott a másik országba. A Tienanmen után azonban az 1980-as évek reformjai során némi vagyont szerző kínai vállalkozók körében megjelent a félelem, hogy a véres leszámolás keményvonalas fordulatot jelent a gazdaságpolitikában is, így érdemesebb külföldön szerencsét próbálni. És e körökben az a hír is elterjedt, hogy a távoli Magyarországra viszonylag könnyű eljutni, s ott jelentős kereslet van az olcsó könnyűipari termékek iránt. Így aztán 1992-ig, a vízumkényszer visszaállításáig mintegy 50 ezer kínai érkezett Magyarországra.
A kínai kolónia meglehetősen sokszínű, de zömében élelmes és ügyes vállalkozókból, kiskereskedőkből áll. Az ő megjelenésük sem javított a kínaiakról kialakított képen: nehezen vagy egyáltalán nem integrálódtak a társadalomba, szokásaikat megtartották, a nyelvet a felnőtt fejjel érkezők nehezen tanulták meg, s egy jelentős részük remekül megtalálta a kaotikus magyar szabályozás kiskapuit. Ráadásul feltűnésük egybeesett a rendszerváltozás minden problémájának megjelenésével, a versenyképtelen iparágak tönkremenetelével, a munkanélküliség megugrásával. A negatív képet fokozták a magyar médiában megjelenő szenzációhajhász – és sokszor teljesen hamis – tudósítások a „kínai maffia” bűntetteiről, az állítólagos illegális bevándorlásról, a kínai halottak eltüntetéséről. Az ekkoriban kialakult kép lényegében máig megmaradt, annak ellenére, hogy a kolónia a töredékére zsugorodott és jelentősen konszolidálódott. Jellemző például, hogy a józsefvárosi Négy Tigris piacot a közvélemény még mindig „kínai piacként” emlegeti, noha kínaiak már csak elvétve találhatók ott (helyüket a vietnamiak vették át, akiket persze kínainak nézünk).
A kínaiak magyarországi megjelenése időben egybeesett azzal a trenddel, hogy a kínai termékek az utóbbi években elárasztották a világpiacot. Ez a trend a világon mindenhol félelmet és ellenérzéseket szül, ráadásul nálunk e jelenséget – tévesen – összekapcsolják a kínai bevándorlással. (Ma a kínai import nagy részét multinacionális vállalatok bonyolítják, a kínai kereskedők súlya elenyésző.) A kínai árudömpinget sokan a kínai vezetés által kidolgozott titkos világuralmi terv egyik megnyilvánulásának tartják, noha itt egyszerűen arról van szó, hogy a kínaiak megtanultak bánni egy nyugati találmánnyal, a szabad piaccal, s a nyugati játékszabályok szerint győzik le a nyugatiakat egy sor szektorban. A kínai kivándorlás is spontán folyamat: a kínaiak legélelmesebb, legambiciózusabb rétege igyekszik oda költözni, ahol a leginkább megcsinálhatja a szerencséjét – és ha otthon éppen jobbak a lehetőségek, hazaköltözik.
A kínai árudömping és kivándorlás csak elemei annak a folyamatnak, amely nemcsak Magyarországon, hanem az egész nyugati világban szorongást kelt: Kína felemelkedésének. Egyértelmű, hogy a megszokott világrend átalakulóban van, s az USA mellett Kína hamarosan új szuperhatalommá válik. Egy ilyen átrendeződés nyilvánvalóan bizonytalansággal jár, ami félelmet szül – s jelenleg talán az új helyzettől való félelem az, ami a leginkább meghatározza Kína-képünket. A szorongást sokan hamis toposzokkal igyekeznek enyhíteni – „a kínaiak csak gagyit tudnak gyártani”, „a kínaiak mindent csak másolnak, nincs bennük kreativitás”, „a kínai sportolók mind doppingolnak”, „Kínában az emberi jogok megsértése és a diktatúra miatt az egész rendszer össze fog omlani” stb.
Persze olyanok is vannak, akik rajonganak Kínáért, vagy legalábbis a kínai kultúra bizonyos elemeiért. Több tízezer igazolt sportolója van a – gyakran kínai eredetű – harcművészeti iskoláknak, akik közül sokan (egyébként a kínaiak többségével ellentétben) nem sportnak, hanem afféle életfilozófiának tekintik a kungfut vagy a vusut. Divatosak a fengsuj-könyvek és tanfolyamok, valamint a Ji-king-jóslás, s évente több tucat egzotikus kínai környezetben játszódó – általában szomorú női sorsokról szóló – ponyvaregény jelenik meg magyarul. Az üzletemberek közül pedig sokakat megszédít a látványos kínai fejlődés, s irreális várakozással fordulnak a „másfél milliárdos” kínai piac felé.
Pedig sokkal jobb lenne, ha a félelem, a rajongás, a lenézés, a csodavárás vagy a furcsállás helyett inkább egy reális Kína-kép kialakítására törekednénk, elsősorban ismeretszerzéssel. Úgysem tudjuk megkerülni, hogy előbb-utóbb jobban megismerjük a kínaiakat – s ez az ismeretség számos olyan lehetőséggel is szolgálhat, amely, ha jól használjuk ki, a javunkra válhat.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
