A sárga veszedelemtől a kínai piacokig
2009. október 9. 11:42 Salát Gergely
20. századi kapcsolatok
A Kína – és általában a Kelet – iránti érdeklődés Trianon után jelentősen megélénkült. A „Nyugatban” való csalódottság, a nyelvi-politikai elszigeteltség, a magunkra hagyottság érzése miatt többen a Kelet felé fordultak, hogy felleljék a magyarság ottan gyökereit és kapcsolatait. A már 1910-ben alakult Turán Társaság – amelynek első elnökségében olyan kiemelkedő személyiségek voltak, mint Teleki Pál, Széchenyi Béla, Károlyi Mihály, Vámbéry Ármin, Cholnoky Jenő, Goldziher Ignác – az első világháború után még aktívabb lett, s mellette 1920-ban megalakult a Magyarországi Turán Szövetség.
A Turán Társaság jelszavát így fogalmazta meg az első elnök, Teleki Pál a Túrán című folyóirat első, 1913-as számában: „Keletre magyar! Nemzeti, tudományos és gazdasági téren keletre!” Persze a mozgalom nem elsősorban Kínára irányult, de a korszak irodalmából úgy tűnik, hogy a magyar véleményformálók nagyobb megértéssel és érdeklődéssel tekintettek a kínaiakra, mint más országok szerzői. Persze mindennek politikai hozadéka nem volt: a monarchia idejével ellentétben a két ország nem tartott fenn közvetlen diplomáciai kapcsolatot (Magyarországot a sanghaji holland konzulátus képviselte Kínában), s idővel a világpolitika is úgy alakult, hogy inkább a németekkel szövetséges Japán felé kezdtünk orientálódni.
A két háború közötti időszak Kína-képének alakulásához azonban nem a turáni mozgalom, hanem a lektűrirodalom járult hozzá leginkább. A korban rendkívül népszerűek voltak a Kínát vonzó, izgalmas, egzotikus világként ábrázoló könyvek. A legnagyobb hatása az egész világon igen népszerű, Amerikában élő Lin Jü-tangnak volt. Lint Kínában ugyan sosem tartottak túl nagyra, de Nyugaton – Magyarországon is – óriási példányszámban jelentek meg romantikus-bölcselkedő könyvei. (Ezeket a rendszerváltás után újra kiadták, s ma is igen olvasottak.) Érdemes még megemlíteni Pearl S. Buck amerikai írónőt, aki 1930-tól csak úgy ontotta magából a Kínában játszódó regényeket (irodalmi Nobel-díjat is kapott értük), s akinek munkái az egzotikumra vágyó magyar olvasókat is elbűvölték.
A második világháború, pontosabban 1949 után Magyarország és Kína ugyanabban a szocialista táborban találta magát, s az 1950–60-as években a politika is támogatta a kínai elvtársak nagy eredményeinek megismertetését – ám szerencsére az (általában oroszból fordított) kínai szocialista realista alkotások közzététele mellett megindult az intézményes sinológusképzés, s a klasszikus és modern kínai irodalom remekművei is megjelenhettek magyarul, hiteles fordításban. A magyar Kína-kép tehát további elemekkel bővült. A hivatalos politikai közbeszédben a kínaiak a magyarok távoli barátaivá váltak, akik ugyanúgy a szocializmust építik, mint mi. (1956 után pedig Kína jelentősen hozzájárult a Kádár-rendszer konszolidációjához, ami miatt a kapcsolat még szorosabbá vált.) Mindez persze a kommunizmusért kevésbé lelkesedő rétegek körében jelentős cinizmust is szült a kínaiakkal szemben.
Ekkor vált először lehetővé, hogy az érdeklődő magyar közvélemény a fordítások, vendégkiállítások és -szereplések révén a klasszikus kínai kultúra legjavát is megismerhesse. A Vízparti történet és a Nyugati utazás című nagyregények több tízezer, a Szép asszonyok egy gazdag házban pedig több mint százezer példányban jelent meg (ez utóbbi népszerűségéhez persze a könyv erotikus tartalma is hozzájárult, ami a prűd Kádár-rendszerben különlegesség volt). A kínai költészet népszerűségéhez hozzájárult, hogy a klasszikus költeményeket a korszak legjobb költői (például Weöres Sándor) fordították magyarra (képzett sinológusok nyersfordítása alapján), akik politikai okokból saját verseiket nem vagy csak korlátozottan publikálhatták, így kénytelenek voltak műfordításból élni.
Az 1960-as évek második felétől a politikai kapcsolatok megromlottak: a szovjet–kínai ideológiai – később fegyveres összecsapásokig fajuló – vitában Magyarország természetesen a szovjet oldalra állt, s a kulturális forradalom idején (1966–1976) a magyar sajtó már élesen bírálta Kínát. Ekkor alakult ki az a máig élő kép, miszerint a kínaiak egyforma szürke zubbonyba öltözött, Mao-kitűzős, kis piros könyvet lengető, fanatikus tömeg, amely bármilyen őrültségre képes. A kulturális forradalom – és a korábban lezajlott, de Magyarországon csak ekkor megismertetett „nagy ugrás” – eszementsége által tehát Kína-ügyben közös nevezőre került a hivatalos tájékoztatás és a kommunista kínaiakra addig is – legjobb esetben – furcsállóan tekintő közvélemény.
Az ekkor megromlott hivatalos viszony ugyan az 1980-as években normalizálódott, de a kínaiakkal kapcsolatos közfelfogás csak lassan változott, ráadásul a késő Kádár-kor válságába süllyedő Magyarországon az érdeklődés is jelentősen csökkent Kína iránt. Súlyos csapást jelentett Kína nemzetközi és magyarországi imázsára az 1989-es Tienanmen téri mészárlás, ahol a kommunista rezsim ismét a legrosszabb arcát mutatta; a Tienanmen még 20 év elmúltával is az egyik leggyakrabban felhozott téma, ha a kínai politikai rendszer kerül szóba. Hasonlóan negatív hatással van Kína megítélésére a kínai Tibet-politika, s a rendszerváltás óta Magyarországon is igen aktív Tibet-párti lobbi tevékenykedik.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
