Rendszerváltás a nemzeti kérdés árnyékában
2009. szeptember 21. 09:15 Merenics Éva
A színes genocídiumok százada
Lassacskán sokakban felébredt a szovjet időkben kényszerűen agyonhallgatott problémák kibeszélésének igénye, és az év májusára a folyamatos tüntetéseknek, sztrájkoknak köszönhetően számos, az örményeket foglalkoztató probléma bővítette a repertoárt. Ilyenek voltak az Abovjanon túlmenő környezetvédelmi kérdések, amelyek nem véletlenül váltottak ki elégedetlenséget: Jereván volt a Szovjetunió legszennyezettebb fővárosa. Ugyanígy tiltakoztak az örményeknek Azerbajdzsán más részein, különösen a nahicseváni exklávéban folyó erőszakos beolvasztása ellen, ahol az örmények aránya a szovjet korszak hatvan éve alatt 40%-ról 2%-ra csökkent. Hasonlóképpen újra szabadon kezdtek beszélni az örmény genocídiumról is, noha az a rendszer fagyosabb éveiben nacionalista tevékenységnek minősült.
A fenti jelenségek emellett felébresztették az emberekben az 1915-ös kezdetű népirtás emlékeit, amely mélyen gyökerezik az örmény köztudatban. Így minden olyan eseményt, amely az örménység kárára volt, genocídiumként jelöltek meg. A környezetszennyezést zöld-, a nahicseváni megsemmisülés fehér-, Azerbajdzsán máshol folytatott asszimiláló kultúrpolitikáját pedig kulturális genocídiumként kezdték emlegetni. A sztepanakerti tüntetések nyomán az azerbajdzsáni Szumgait városában megindult örményellenes pogromok, és az azokat követő hasonló események pedig egyszerűen genocídiumnak számítottak, jelző nélkül. Összességében ezek voltak a tüntetések legfontosabb témái.
A helyzetet sem az Örmény SZSZK kommunista vezetése, sem Moszkva nem tudta kezelni, arra azonban rájöttek, hogy az eset súlyosabb, mint egy egyszerű tüntetési hullám. Korábban demonstrációk nyomán épülhetett meg a jereváni genocídium-emlékmű is, amely 1967-es megnyitása óta a népirtás emléknapján, április 24-én rendszeresen helyet adott a politikai tiltakozásnak is. Az 1988-as tüntetők azonban átfogó reformokat követeltek. Ennek köszönhetően volt olyan örmény politikai vezető, aki a jereváni Színház téren tüntető százezres tömegnek orosz nyelven azt a javaslatot tette, hogy csak Karabahhal foglalkozzanak, mert a többi kérdés eltereli a figyelmet a probléma megoldásáról. Ugyanakkor Gorbacsov magát a nemzetiségi konfliktust nem értette, hiszen ő maga soknemzetiségű környezetben nőtt fel, és tapasztalatai szerint a szovjet népek az internacionalizmus szellemében békében élnek együtt. A tüntetéseket ezenfelül az SZKP-KB hivatalosan is elítélte.
A folyamat megállíthatatlannak bizonyult, hiába korlátozták kora tavasszal a gyülekezési szabadságot, és hiába ígért Gorbacsov 1988 nyarán soha nem látott összeget Karabah fejlesztésére. A tüntetők április 24-ével, illetve a munka ünnepével ismét alkalmat találtak a tiltakozásra, az Azerbajdzsánban elszabadult örményellenes indulatok miatt pedig az emberek maradék bizalma is megingott a szovjet vezetésben. Emiatt a mozgalom az év nyarára szovjetellenes színezetet is kapott.
A változásra való igényt természetesen a tüntető tömegek nem képviselhették egyes politikai testületek előtt, ezért már a kezdet kezdetén megalakult az akkori vezető értelmiségiekből az úgynevezett Karabah-bizottság. A tüntetőkhöz hasonlóan időközben az ő célkitűzéseik is megváltoztak, és 1988 májusában újjáalakult a testület, új tagjai közt írók mellett több matematikus és fizikus is helyet foglalt, így a rendszerváltást a „matematikusok forradalma” néven is emlegetik. A bizottság mellet az események alakulásában-alakításában nagy szerepe a volt a liberális szellemiségű 183-as számú iskolának, amely találkozóhelyként szolgált a változásért küzdő értelmiség vezéralakjainak, egyben pedig az oda járó középiskolás diákokat a korszakhoz képest szokatlan módon, illetve a kommunista tiltás ellenére rendre felvilágosították az események menetéről.
A megmozdulások gyakran erőszakos fordulatot vettek, rendszeressé váltak az összecsapások a kivezényelt szovjet rendfenntartó alakulatok (MVD) és a demonstrálók között. Ezek nem ritkán sérülésekkel is jártak, sőt, halálos áldozatot is követeltek: egy egyetemi hallgató a tüntetők között lelte halálát, miközben felvételeket próbált készíteni az MVD visszaéléseiről, amelynek rendfenntartói a tömeg közé lőttek. A hasonló események nyomán megjelent a visszaélések elleni tiltakozás is, mint újabb ok a tüntetésre. A gyülekezési szabályok és a sztrájkjogszabályok további szigorítása után az emberek munka után kezdtek tüntetni, a rendfenntartók által „visszafoglalt” területek helyett pedig mindig sikerült alternatív gyülekezési helyeket találniuk.
Újabb fordulat 1988 decemberében következett be, ám nem a társadalom vagy a politika, hanem a természet idézte elő. December 7-én Szpitak epicentrummal erős földrengés rázta meg Örményországot. A csapás az említett város mellett Leninakan (a mai Gjumri) városát érintette különösen súlyosan, mintegy huszonötezer halottat, és több mint félmillió hajléktalant hagyva maga mögött, akik közül még ma is tízezrek laknak szükségszállókon vagy konténerlakásokban. A katasztrófa elterelte a figyelmet a politikáról, így Gorbacsovnak alkalma nyílt bebörtönöztetni a Karabah-bizottság tagjait. Jereváni látogatása alkalmával pedig azzal vádolta a nem meglepően személye ellen tiltakozó tömeget, hogy embertelen és önző dolog ilyen gyászos esemény után társadalmi követeléseket hangoztatni. A földrengés kapcsán legalább a nemzetközi érdeklődés Örményország felé fordult, segélyszállítmányok még Magyarországról is érkeztek. Ám a Lockerby fölött elkövetett légi merénylet hamarosan elhomályosította a katasztrófa emlékét és az örmény politikai válságot a világ szemében.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
