Rendszerváltás a nemzeti kérdés árnyékában
2009. szeptember 21. 09:15 Merenics Éva
Elnyomott nemzeti identitás, elhallgatott környezeti kérdések, karabahi összecsapások, és egy szörnyű tragédia árnyékában került sor az örmény rendszerváltásra 1988-91-ben. Az 1991. szeptember 21-én elnyert függetlenség azonban nem csak belpolitikai villongásokat, hanem külpolitikai elszigeteltséget is hozott magával, amelyből az országnak csak évekkel később sikerült kitörni.
Tüntetések követték a karabahi konfliktust
Mihail Gorbacsov reformpolitikáján belül mind a glasznoszty, mind a peresztrojka – ha kezdetleges keretek között is – alkalmat adtak a hatalom számonkérésére és a véleménynyilvánításra. A Szovjetunió lakói lassan elkezdtek élni a lehetőséggel, és többek szerint végül ez a folyamat vezetett a birodalom széteséséhez. Az örmények azonban a mai napig úgy tartják: ők bontották ki az első téglát a Szovjetunió építményéből. Az apró kaukázusi köztársaságban lezajlott rendszerváltás eseményeinek leírása során nem kerülhetjük meg, hogy legalább érintőlegesen ne tárgyaljuk a folyamatot elindító karabahi konfliktust Örményország és Azerbajdzsán között. A karabahi ügyért való tüntetések adtak ugyanis alkalmat arra, hogy az örmény átlagpolgár kifejezze társadalmi követeléseit.
A két ország konfliktusforrásának számító térség – a későbbi Hegyi Karabah Autonóm Terület – 1921-ben került az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársasághoz. Eredetileg a történelmi Örményország része volt, és az autonóm területet alkotó hegyvidéki rész mellett Karabah síkvidéki részével együtt alkotta a történelmi Arcah tartományt. A hegység nehéz megközelíthetősége miatt a helyi lakosoknak az örmény államiság hiányában is évszázadokig sikerült megőrizniük nyelvüket és örmény keresztény vallásukat, nemzettudatuk központi elemeit. Ugyanakkor a 19. századi azeri nemzeti éledés több nevezetes alakja is erről a területről származott, így az alig ötezer négyzetkilométernyi terület mindkét oldalon a nemzet megmaradásának szimbólumává vált.
Az 1905-ös vasútépítés idején, még az Orosz Birodalmon belül Baku felé építették ki a térség közlekedési útvonalait. Ez is szerepet játszott abban, hogy 1921. június 22-én Moszkva Azerbajdzsánnak ítélte Karabahot, bár egy nappal korábban épp az ellenkezőjéről szóló jelentés látott napvilágot. A döntés oka az „oszd meg és uralkodj!” elve volt, az események hátterében az akkoriban egyre magasabbra törő politikus, Sztálin állt, aki ilyen eszközökkel próbálta bebiztosítani a bolsevikok kaukázusi uralmát.
Innentől kezdve Azerbajdzsán tudatosan ellehetetlenítette a karabahi örményeket. A térségben gazdasági és infrastrukturális fejlesztések nem történtek, kevés volt a munkahely, a lakosság döntően mezőgazdaságból élt, az értelmiségnek a régión kívül kellett keresnie boldogulását. Hanyatlott az oktatás és a közellátás. A szovjet korszak végén például egy örmény tannyelvű osztály két örmény nyelvű munkafüzettel gazdálkodhatott évente. Az örmény műemlékeket az enyészetre bízták, vagy eltüntették róluk a jellegzetes örmény szimbólumokat – bizonyítandó az azeri nemzet őshonosságát. Ugyanez történt a néprajzi emlékekkel. Mindeközben a helyi örmények aránya az eredeti 89%-ról 76%-ra csökkent az össznépességen belül.
A helyzet ellen a rendszer viszonylag enyhébb periódusaiban mind Karabahban, mind az Örmény SZSZK-ban tiltakozó felvonulásokat szerveztek, petíciókat adtak be különböző állami szervekhez. Ezektől azonban semmi sem változott, és általában csak a „nacionalista tevékenység” miatt letartóztatottak száma nőtt. A fordulat 1988 februárjában következett be, amikor is Hegyi Karabah területi tanácsa a tartomány központjában, Sztepanakertben határozatban kérte a szovjet vezetést, hogy csatolják vissza a területet az Örmény SZSZK-hoz. A szovjet alkotmány lehetőséget biztosított hasonló határmódosításokra, a döntést helyi népszavazásnak kellett megelőznie. Az egyetlen akadály földrajzi volt, a régiót ugyanis egy keskeny sáv választotta el Örményországtól.
A hír hallatára még aznap, 20-án este tüntetések kezdődtek Sztepanakertben. Az ottani tömegeknek határozott céljuk volt: a karabahi kérdés rendezése, még ha a transzparensek eltérő megoldási lehetőségekről tanúskodtak is. Örményországban azonban más volt a helyzet. Jerevánban még február 18-án az abovjani vegyi üzem bezárása érdekében kezdődtek tüntetések, a demonstráció céljai azonban hamar kibővültek. A sztepanakerti események hatására 21-én már a karabahi kérdés megoldása is szerepelt a tüntetők követelései között.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
