Cigányok az újkori forrásokban
2009. szeptember 3. 12:25 Tóth Péter
Az oláh cigányok
A ma is a legfontosabb nyelvi csoportnak, az oláh cigányoknak a tömeges betelepedését az irodalom a 19. század második felére teszi. Forrásaink tanúsága szerint azonban már jóval korábban felbukkan a Zingari Valachi (oláh cigány) kifejezés. Az eddig feltárt legelső adat erre vonatkozóan a sárospataki vár és uradalom 1693-ban készült összeírása. Ebből kiderül, hogy az oda tartozó cigányoknak két vajdájuk volt: az egyik alá csupa magyar nevet viselő személyek tartoztak, a másik, az „oláh cigányok vajdája" - akinek a neve Bunna volt - alá pedig az övéhez hasonlóan idegen hangzású nevet viselő cigányok (Hampó, Nistora, Purczi, Duna, Tocó).
A Dunántúlon háromnegyed évszázaddal később bukkan fel ez az elnevezés. Egy Tolna vármegyei, 1766-ban készült összeírásban olvashatjuk, hogy Gerjén helységben akkor már körülbelül 30 esztendő óta laktak oláh cigányok, s a helység lakosai azt kérték, hogy azok továbbra is ott maradhassanak, mert ebből nekik is hasznuk származik. Az 1768. évi összeírásokban is találkozunk azzal a jelenséggel, hogy az összeírást végző vármegyei tisztségviselők egyes személyeket vagy családokat oláh cigánynak neveztek. Az alábbiakban nem a teljesség igényével, csupán néhány példa segítségével mutatjuk be ezt.
A Tolna megyei Pilis helységben két, de valószínűleg összetartozó társaságot írtak össze. Az egyik felnőtt férfitagjai ácsok voltak, feleségeik esztergályosok, a másik család férfitagjai rézművesek, a feleségeik pedig meszelőkészítők. Vezetékneveik: Bogdán, Bodris, Dragomil, Vitán. Az egész társaság 10 felnőttből és 10 gyerekből állt. Környezetüktől görög vallásuk is megkülönböztette őket. Alsónánáról kerültek ide és az összeírók jelezték is, hogy visszatoloncolják oda őket.
Bátaszéken egy oláh cigány család élt: az özvegy Ignáczi hat gyerekével, illetve legidősebb fia menyével (Vitán Dragus Mariannával). Ő is ács volt, ahogyan a két legidősebb fia is; a legnagyobb lánya és a menye pedig esztergályos. Görög vallásúak voltak és talán kapcsolatban álltak az Alsónánáról Pilisre vándorolt személyekkel.
Bátán két oláh cigány család lakott: egy Nyerges János nevű, 60 éves kovács, akiről az összeíró megjegyezte, hogy ő a vajda, de az összeírás alkalmával letették erről a tisztségről; a másik családfő neve Jován Péter, ő ács volt. A feleségek és a 10 év körüli lányaik esztergályosok voltak. A két családban 8 gyereket számoltak össze. A konskriptorok kóborlóknak minősítették és Alsónánára irányították vissza őket, hogy ott telepedjenek le. Mindannyian szintén görög vallásúak voltak.
Az összeírásban felbukkanó „ács" és „esztergályos" foglalkozásnév nyilvánvalóan arra utal, hogy az illető mesterséget űző cigányok tulajdonképpen famegmunkálással (teknővájással, kanalak és egyebek faragásával) foglalkoztak, az összeírást végző tisztségviselő latin nyelvtudásából azonban nem futotta arra, hogy pontosan meg is határozza ezt a speciális foglalkozást, ezért használta rá az általa ismert és a famegmunkálásra vonatkozó szavakat.
A már távolabbi Vas vármegyében, Kemenesalja járás Keresztúr nevű településén egy asszonyról, aki két gyerekével élt, jegyezte meg az összeíró, hogy a férje oláh cigány volt (aki valószínűleg elhagyta az asszonyt). Ugyanabban a járásban, Mihályfán is lakott három gyerekével és (magyar) cigány feleségével egy Sztojka Józsi nevű, kolompár mesterséget folytató, az összeíró által oláh cigánynak mondott férfi, aki állítása szerint a Zala megyei Moroszlóból származott és házassága révén került Mihályfára.
Vannak olyan esetek is, amikor az összeírók expressis verbis ugyan nem mondják meg, hogy oláh cigányokról van szó, de bizonyos jelek alapján egyértelműen erre következtethetünk. 1768-ban például Somogy vármegyében találunk egy pár családból álló, jól körülhatárolható csoportot, amely a nevek alapján oláh cigány lehetett, jóllehet ez a kifejezés nem szerepel az összeírásban. Végül Veszprém vármegyét kell megemlíteni, ahol Szentkirályon írtak össze egy jelentős, 12 felnőtt férfiból, a feleségeikből és gyerekeikből álló csoportot, amelynek tagjai Enyingről, Tolnáról és más helyekről érkeztek ide, a földesuruk azonban Arad vármegye főispánja volt: szintén a neveik (Kolompár, Sztojka stb.) utalnak oláh cigány voltukra.
A Tolnával szomszédos Somogy vármegye 1768-ban két statútumot is hozott az általa „Zingari Valachi", azaz oláh cigány névvel illetett cigányokkal kapcsolatban, s rendkívül érdekes, hogy rögtön különbséget is tett két csoportjuk között, mégpedig a foglalkozás és ezzel együtt tekintetében. Az egyik csoport a Zingari Valachi ahenarii (ahena = rézüst, tehát nyilván az üstfoldozó rézműves cigányokról van szó). A statútum szerint ezek sok kárt okoznak a lakosságnak, ezért „... ha azt tapasztaljuk, hogy beszivárognak ebbe a vármegyébe, akkor rögtön a legközelebbi törvényszék elé kell vinni őket és meg kell parancsolni nekik, hogy hagyják el a vármegyét."
A rézművesség, mint foglalkozás mások esetében is nagyon valószínűvé teszi bizonyos személyeknek az ehhez a cigány csoporthoz való tartozását. Így például szinte biztos, hogy oláh cigányok voltak azok az „ötvös-míves" cigányok is, akik földesasszonyuk, báró Naláczy Józsefné engedélyével 1778-ban utaztak „szerte széllyel nemes Hunyad és Zaránd vármegyékben életek keresésére", azaz megélhetésük végett; a csapat hat sátorból állott és vajdáját Jován Györgynek hívták. Ugyancsak oláh cigányok lehettek - a rác és cigány nyelv mellett oláh nyelven is tudtak - azok az ötvösök, akik „aranybul, ezüstbül gyűrűket öntöttek, de kivágni nem tudtak" és akik ellen 1779-ben adott ki körözőlevelet a Helytartótanács, azért, mert hamis pénzek készítésének a vádja merült fel ellenük: ők a Csanád vármegyei Tornya helységből szöktek el négy taligával és ugyanannyi lóval. Ennek a két csoportnak az oláh cigány voltát foglalkozásukon és nyelvtudásukon kívül területi kapcsolataik is valószínűsítik.
Az oláh cigányok (közülük is a rézművesek) megkülönböztetését a rájuk jellemző mesterségeken-foglalkozásokon kívül nyilván az is segítette, hogy másképpen öltözködtek, mint általában a magyarországi cigányok. A fentebb már idézett körözőlevelekben felbukkanó, Erdélyből, román környezetből érkezett csoport tagjai például kék köpönyegben vagy mentében, kék nadrágban, telekes bocskorban, „ erdélyi hosszú fekete bárány kucsmában" jártak a róluk kiadott személyleírás szerint. Ugyanilyen környezetből elszökött, az „oláh hegyekben" bujkáló cigányokról az 1760-as években egy körözőle-vélben konkrétan meg is jegyezték, hogy „oláh ruhát viselnek" és mezítláb járnak. A női viselet is különbözhetett: míg a cigány asszonyok általában kendőt viseltek, addig az oláh cigányok esetében gyakran találkozunk főkötőkkel.
Összefoglalásul megállapíthatjuk tehát, hogy bár a 17-18. századi forrásaink létrehozói számára más szempontok voltak a fontosak, e forrásokban mégis elég gyakran felbukkannak olyan mozzanatok, amelyek egyértelművé teszik, hogy a környezet megkülönböztette a cigány nyelvi és az azokhoz kapcsolódó foglalkozási csoportokat. A megkülönböztetést a vallás és öltözködés tekintetében mutatkozó különbözőség is segítette. E források révén tehát többé-kevésbé a mai cigány nyelvi csoportok előzményeinek az azonosítása sem lehetetlen.
A részletes esetleírás a tanulmány eredeti megjelenési helyén olvasható: Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Felelős szerkesztő: Márfi Attila. Palatia Nyomda, Pécs. 2009. 311 o.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
