Politikai hisztéria mérgezi a szerb-albán közös történelmet
2009. július 9. 14:28 Csaplár-Degovics Krisztián
A hisztériáról
Sajnos gyakori jelenség a kelet-európai történeti gondolkodásban a „lopás” tézise. Addig, amíg az egyes népek történetírásaiban a nacionalizmus ennyire dominál, addig mindig is így lesz. Ez ugyanis a történetírásnak, mint műfajnak a legalja. Nem vesz tudomást a másikról és el nem tudja képzelni, hogy embernek több identitása is legyen (pl. magyar vagyok és református, német nagyszülőkkel). Azt sem tudja elképzelni, hogy akkor mi van, ha egy-egy nemzeti hősről kiderül, hogy egy szomszéd (rivális) néphez is kötődik vérségileg. Tartalmilag idézve: olyan ez, minta kiderülne a törökverő Kinizsi Pálról, hogy román, az Egert megvédő Dobó Istvánról, hogy szerb, Vak Bottyán kuruc generálisról pedig, hogy tiroli osztrák.
Mi lenne ezzel a baj? Petőfi Sándornál nem zavaró, hogy az apja egy szlovakizáció küszöbén álló szerb, anyja pedig szlovák és hogy Sándorunk hatéves koráig beszélni sem tudott magyarul? Petőfi Sándor vitathatatlanul a magyar kultúra és irodalom szimbolikus alakjaként van számon tartva szerte a világon. Mintegy a 19. századi kelet-európai vátesz-költők védjegye. Olyan, mint Puskás: mindenhol értik, ha valaki azt mondja: „a bolgár, az albán, a szerb (stb.) Petőfi” – azaz: a nemzeti nyelv megteremtésének aktív harcosa és egy szabadságharc mártírja. Ugyanígy: Kinizsi Pál Magyarország hadvezéreként harcolt, Dobó István pedig a magyar Eger várát védte meg. És talán kevesen tudják, de Vak Bottyán a magyar szabadságharc ürügyén kezdett etnikai tisztogatásba a szerbek ellen a híres dunántúli hadjárat idején.
Bármilyen hihetetlen, vannak közös hőseink és történelmünk. A Hunyadi-család kun–román(–tatár?) származása mellett áttérvén a katolikus hitre, a magyar nemesi universitas tagja lett. Hunyadi János a Magyar Királyság kormányzója, Hunyadi Mátyás a Magyar Királyság uralkodója lett. Valóban zavaró lenne tudni, hogy Nándorfehérvár ostromakor milyen nyelven káromkodott Hunyadi? (Valószínűleg minden általa ismert kelet-európai nyelven – ahogy ezt a harcoló katonáinak buzdítása megkövetelte.) Érdekes, hogy az Anjou-család kapcsán még nem hallottam kritikát az etnikai származásukat illetően.
Az, hogy vannak albán balladák Miloš Obilićról, az nem különleges. Ez a Balkán-félszigeten az ókor óta így van: a népballadák, a szájhagyomány útján fennmaradó történelmi emlékezet, a verses eposzok közös kultúrkincsei a térség népeinek. Így volt ez a pogány időkben, így maradt ez a keresztény és muszlim időkben és talán így lesz három évszázad múltán is. Albán, bolgár és görög balladák vannak a rigómezei csata szerb vezéréről, Lázár fejedelemről, de albán–bolgár–görög–szerb eposzok vannak számos egyéb hősről is, függetlenül annak etnikai származásától. Például Marko Kraljevićről is, aki az oszmán hódító túlerejével szemben is bátran küzdött (legalábbis a balkáni népek történelmi emlékezete szerint). Kraljevićet a magyar népmesevilág is megőrizte Király Kis Miklós néven. Ha máshonnan nem is, a Magyar Népmesék sorozatból, Szabó Gyula hangján talán ismerős lehet. Ez azt jelenti, hogy a magyarok ellopták a szerbek/macedónok egyik nemzeti hősét?
Ha egy történész egy másik nép történelmével foglalkozik, akkor alapvetően két út között választhat (persze vannak köztes fokozatok is). Az egyik, ha úgy ír, ahogy az adott nép/nemzet azt hallani akarja. Ilyen esetben az állam (legmagasabb) vezetői is kitüntetik a történészt: celeb lesz, az adott nép ügyének egyik külföldi élharcosa. Nem akarok megsérteni senkit, de a szakmában mindenki tudna olyat mondani, aki külföldiként elfogult a magyarok, a románok, a lengyelek, az oroszok stb. irányában. A másik út, ha a történész a legmesszebbmenőkig törekszik arra, hogy becsületesen, a céh szabályainak megfelelően dolgozzon. Ilyen esetben számíthat érzelmi alapú reakciókra is, olyanokra, amelyeknek semmi köze a tudományhoz. Ez a nehezebb út.
A cikk alapján Anna Di Lellio szociológus, politikai elemző és újságíró. Azaz nem történész. Bármit is ír, az nagy valószínűséggel nem lesz történeti szakirodalom. Márcsak annál is inkább, mivel – ha jól értem a cikket – akkor albán szájhagyományra építi érvelését, nem pedig történeti forrásokra. A nacionalistákon és a historiográfiával foglalkozókon kívül a kutya sem fog emlékezni erre a könyvre, mert hogy már több száz hasonló van (csak szerb és albán vonatkozásban), és ezeket sem ismeri senki.
A gond nem az, hogy egy újságíró érdeklődik a történelem iránt. A gond az, hogy a történészek politizálnak, aktívan politikát/történelmet csinálnak, míg a történelmet politikusok és újságírók kezdik írni helyettük. Ez pedig nem fog menni, hiszen a történész mestersége is szakma, amelynek szabályai, módszerei, elvei vannak.
A szerző történész az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszéken
A cikk eredeti megjelenési helye
Ajánlott olvasmány: Csaplár-Degovics Krisztián: Szerb–albán konfliktus a mai Koszovó területén (i.sz. 7.sz. – 1914)(pdf)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
