Újraértékelik a magyar mongolisztika atyját

2009. június 16. 10:54 Obrusánszky Borbála

Bálint Gábor szakmai tevékenységét Magyarországon a mai napig nem ismerik el, holott külföldön őt tartják a magyar mongolisztika megalapítójának. Valószínűleg azért nem esett szó róla, mert tevékenysége éppen az ugor-török háborúra esett, és a fiatal kutató, aki közel 30 nyelven beszélt, sajátos nyelvészeti álláspontot alakított ki, nem csatlakozott egyik táborhoz sem, és keményen harcba szállt igazáért Hunfalvy Pállal és Budenz Józseffel. Utóbbival több vitája is támadt, és Budenz volt az, aki szakmai féltékenységből akart leszámolni ellenlábasával. Megakadályozta, hogy Bálint önálló mongolisztikai tanszéket hozzon létre Budapesten, sőt meg is szüntették ottani állását, magántanárként tanított keleti nyelveket, majd akadémiai segélyét is megvonták. Újszerű nézeteit nem értették meg kortársai, emiatt elterjesztették róla, hogy dilettáns, és a magyart minden más nyelvvel rokonítja.

Ezzel szemben Bálint munkáiból világosan kiderül, hogy ő az akkori nemzetközi elnevezésekben szereplő „turáni”, vagy „szkíta” népek nyelvét akarta tanulmányozni, és azok hasonlóságait kimutatni és elemezni. Bálint közel 20 évre külföldre ment, majd hazatérte után Kolozsváron kapott tanszékvezetői állást, ahol úttörő munkát végzett: vezetése alatt ez az intézmény volt a legnívósabb egész Európában, csak ott lehetett például japán nyelvet, vagy éppen kabardot tanulni, de a mongol nyelv is ritkaságszámba ment az öreg kontinensen. Bálint Gábor tudományos igényű publikációi az Erdélyi Múzeumban jelentek meg, de fontos kultúrtörténeti cikkeit a Székely Nemzetben közölte: ilyen például Dzsingisz kán végrendelete, vagy a buddhizmusról szóló elmélkedése.

Bálint Gábort a Magyar Akadémia azét küldte ki a kalmükök, majd a mongolok közé, hogy tanulmányozza a magyar és a mongol nyelv közti hasonlóságot. Fő pártfogója, az akadémikus Fogarasi János ugyanis nagyon közelinek tartotta a két nyelvet. Bálint négy éves kutatóútja után hazatért, és az Akadémián be is számolt gyűjtőútjáról. Bálint azonban nem magyar-mongol rokonságról beszélt, hanem rájött arra, hogy annak alapja a hun lehetett és ezért az utóbbiakról is gyűjtött néhány forrásadatot. Deguignes védelmében állást foglal az ázsiai hun és az európai hunok azonosságáról, és már akkor megállapította, hogy a kínai krónikákban szereplő xiong-nu kifejezés a kínai fogalomírás szerint egy hun, vagy hunnu alakot ad vissza. Sőt kimutatta, hogy a tamul és a szanszkrit nyelvben a hun szó „huna” alakban van jelen, ami azt mutatta, hogy hunok Észak-Indiában éltek. Sőt, a szakirodalomban talált egy huni népet, akik a dél-kínai Jünan tartományban éltek, Bálint őt is a hunok utódainak tartotta. Ezt legutóbb a koreai régész, Kang In Uk igazolta.

Miután a székelyek mozgalmat indítottak hazahozatalára és elérték, hogy a neves tudóst kinevezzék a kolozsvári Ferenc József tudományegyetem Urál-altaji tanszékének vezetésére, Bálint otthagyta athéni katedráját és 1891-ben hazatért. Még munkába állása előtt szülőfalujában összeállította hatalmas gyűjtésen alapuló tamul-német szótárát, melynek cédula anyaga talán még ma is megtalálható a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezen szótárával szintén az európai kutatók élére emelkedhetett volna, ha külföldön széles körben megismerik munkásságát, hiszen elsők között volt, aki felfedezte a dél-indiai nyelv fontosságát a közép-ázsiai népek és a magyarok nyelvének tanulmányozásában. Mindenesetre ő volt az első olyan európai tudós, aki német-dravida szótárt írt, hiszen előtte csak az angol Caldwell jelentetett meg nyelvtani összefoglalót, angol nyelven. Sajnos, még az angol tudós műve sem váltott ki hatást a magyar nyelvészekből, sőt, jóformán senki sem hivatkozott rá.

A tamil és a magyar nyelv közötti kapcsolat kutatását így brit tudósok kezdték meg, akik a 19. század folyamán többször megfordultak az indiai gyarmatokon, és megismerhették az ottani népek nyelvét és műveltségét. Rájöttek arra, hogy a tamil/dravida nyelv nem tartozhat az „indoeurópai” nyelvcsaládba. Elsőként Rasmus Rask, híres dán nyelvész mondta ki, hogy a dravida szkíta nyelv lehet, és ezt a többiek széles körben elfogadták. Maga Caldwell, a tamil nyelv kutatója is hasonlóan vélekedett, sőt ki kell hangsúlyozni, hogy angol és francia nyelvészek az ékiratok nyelvét is akkoriban szkítának/magyarnak gondolták. A 19. században Max Müller hatására a szkíta elnevezést felváltotta ugyan a turáni elnevezés, de azt mondhatjuk, hogy végeredményben a két kifejezés ugyanazt jelenti

Míg nálunk az ugor-török háború után tilalmas témává vált minden új nyelvészeti elmélet, amely nem a finn (ma: uráli) elméletet támasztja alá, addig Nyugat-Európában folytatódott a többféle kutatási irány. A tamul nyelv magyarhoz fűződő kapcsolatát komoly nyugati nyelvtudósok is helyesnek tartották, és ma is végeznek ilyen irányú kutatásokat. Az 1960-as években készült el az első angol-tamul etimológiai szótár, és akkoriban több nyelvész is kimutatta a tamil-uráli nyelvek kapcsolatát. Ma már többen úgy vélik, hogy a tamilok elődei Közép-Ázsiából, majd Pakisztánból vándoroltak délre, és nyelvük szkíta-fajta lehetett. Így utólag tehát az angolszász kutatók igazolták az elfeledett és sokat rágalmazott székely tudósunk igazát.

Bálint Gábor 1895-ben részt vett a Zichy-expedíciban, és eljutott a Kaukázusba. Ott megtanulta a kabard nyelvet, melyet a magyarral nagyon közelinek talált. Hazatérve kiadott egy kabard-magyar-latin szótárat, amelyet azóta is a világ legjobbjának tartanak, sőt ma már fontos nyelvemlék is. A kabardok kapcsán Bálint csak futólag szólt a kaukázusi magyarok utódairól, valamint Madzsar város romjairól. Ezt a témát később Bendefy László kutatta, aki pápai bullákkal igazolta, hogy még 1329-ben is volt az ottani magyaroknak királya, Gyerentyán. Veres Péter etnográfus szerint a Kaukázus térség kutatásában a legjelentősebb eredményt kétség kívül Bálint Gábor érte el, aki hosszú tanulmányútja során a Zichy-expedíció keretében 1885-ben, amikor az adige nyelvet, pontosabban annak, keleti kabard dialektus-csoportját behatóan tanulmányozta. Veres szerint ezzel a Kaukázus hegyi között végzett, voltaképpen mostanáig felülmúlhatatlan nyelvészeti teljesítményével a nemzetközi tudományosságban elévülhetetlen érdemeket szerzett, nevét örökre beírta a kaukazológia aranykönyvébe.

Bálint nyelvészeti munkái után, 1901-ben megírta „A honfoglalás revíziója” c. kötetét, melyben visszatért a hun kérdésre. Megállapította, hogy a mongol nyelvben található sok magyar szó hasonlóságának csak egyetlenegy magyarázata lehet: az igaz nemzeti hagyomány Hunorról és Magorról. Bálint a mongol történelem kapcsán is megemlíti a hunokkal való szoros kapcsolatot. Azt állította, hogy számos mongol törzsnév megtalálható a székely-magyar nemzetnél, sőt az életmódra és az anyagi kultúra tárgyaira utaló szavak is a hun rokonság bizonyítékai. Ugyancsak Bálint Gábor világított rá arra, hogy a hunok története nem a Volgánál, vagy a Donnál kezdődik, hanem Kína szomszédságában, sőt már akkor rájött arra, hogy a hun műveltség szempontjából a kínai és nem a perzsa hatásokat kell figyelembe venni. Ezt a 20. században a sinológusok szintúgy megerősítették.

A könyve azonban a mai napig kiértékelésre vár, abban ugyanis Bálint nem mert nyelvészként állást foglalni bizonyos kérdésekben, hiszen ismerte korlátait, és a nyelvészet eredményeit nem tartotta egyedüli jó megoldásnak. A publikációiból, valamint a megmaradt könyveiből kiderül, hogy Bálint nem csak jól ismerte a külföldi és hazai szakirodalmat, de helyszíni tapasztalatai alapján rengeteg fontos adattal gazdagította magyar tudományt.