A katonai teljesítmény csak egy része a szabadságharcnak
2009. június 9. 11:34 Szende László
A hazai múzeumügy kezdeteit eleveníti fel az intézmények és magángyűjtők bevonásával összeállított, fél év alatt megszervezett, "Ilyen tavasz csak egyszer volt életemben" című kiállítássorozat. Az ezzel kapcsolatos munkálatokról, a válogatás szempontjairól és a magángyűjtemények fontosságáról Basics Beatrixszal, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettesével, a projekt szervezőjével és a kiállítás egyik kurátorával beszélgettünk.
Vissza a kezdetekhez
Honnan ered az "Ilyen tavasz csak egyszer volt életemben" kiállítás címe?
Az események egyedülálló voltát, a magyar és a lengyel forradalom eseményeit egyaránt hangsúlyozó idézet Adam Miczkiewicztől, a lengyel romantikus költőtől származik. Amikor Hermann Róberttel megbeszélésre mentünk, Kovács István könyvéről [„Mindvégig veletek voltunk” – Lengyelek a magyar szabadságharcban. Budapest, 1998.] és a lengyelországi eseményekről beszélgettünk, ebből a beszélgetésből ered a kiállítás címében használt Miczkiewicz idézet.
Miért a Budapesti Történeti Múzeum ad helyet a fő kiállításnak?
Máday Norbert magángyűjtő megkeresett, majd a Nemzeti Múzeum melletti kávéházban adta elő elképzeléseit, sőt vízióit. Elsőre eléggé szokatlannak, hihetetlennek tűnt, hogy magángyűjteményét állítsuk ki a Nemzeti Múzeumban, vagy a Budapesti Történeti Múzeumban. A Magyar Nemzeti Múzeum vezetése kevésbé tűnt lelkesnek, mert ez egy túlságosan úttörő vállalkozást jelentett: veszélyes, de mindenképpen rendkívüli dolog magángyűjteményeket befogadni a múzeumokba. Másfelől a Nemzeti Múzeum inkább az 1848-as tavaszi eseményekhez kapcsolódik, a tervezett kiállítás meg a tavaszi hadjáratról szólt.
Fél évvel a megnyitó előtt dr. Schneider Márta az OKM kulturális szakállamtitkára közölte, hogy terveinket a minisztérium is támogatja, és felkérte a Budapesti Történeti Múzeumot a projekt koordinálására. Ekkor vált világossá, hogy a kiállításnak lesznek további résztvevő helyszínei, ekkor állt össze a program. Fél év a kiállítás megrendezésére elég rövidnek tűnt, sok volt a bizonytalanság a befogadó és koordináló intézményekkel kapcsolatban, de végül felgyorsultak az események.
Miért nyitnak/nyitnának a magángyűjtők a közgyűjtemények felé?
A gyűjtők számára a múzeum intézményes igazolást ad magángyűjtői tevékenységüknek, cserébe a múzeumok egy sor olyan dolgot tudnak kiállítani, ami soha nem került be és valószínűleg soha nem is fog bekerülni gyűjtőkörükbe. Nagyon is érthető tehát, ha egy magángyűjtő nyit a múzeumok felé is. A Nemzeti Múzeum egykori munkatársaként múzeumtörténettel foglalkozva magam is láttam, hogy nagyon jó dolog, ha visszatérünk a magyar múzeumügy kezdeteihez: a közgyűjtemények ugyanis a magángyűjtők kollekcióira épültek, például a Pyrker-gyűjteményre. Ez mindig nagyon fontos volt a múzeumok létrejötte szempontjából. Jelen esetben valami olyasmire került sor, mint ami a 20. században Ernst Lajossal történt, aki elsőként mutatott be történeti kiállítást saját gyűjteményeiből a Nemzeti Múzeumban, és akire Máday Norbert is előfutárként, modellként tekint.
Milyen szempontok szerint válogatták össze a tárgyakat?
Nyolc gyűjtő közül néggyel dolgoztunk együtt, baráti kapcsolatban. A legnagyobb kollekció tulajdonosa, Máday Norbert hihetetlen érzékkel szerzi be műtárgyait. Akkor is, ha nem is mindig tudja pontosan a történetüket, észreveszi a legapróbb kis részanyagban is, hogy az miként illeszkedik gyűjteményébe: amikor először jártam nála, azt az aradi ereklyemúzeumhoz hasonlítottam. Aradon ugyanis óriási hatást tett rám a raktárban megtekintett anyag, nagyon fontosnak tartottam, hogy ők is részt vegyenek a kiállításban. A többi gyűjtőnek, Kucza Péternek, Dobák Gézának és Hermann Róbertnek pedig sajátos gyűjteményegységük volt. Rendkívül nyitottak voltak, és mindent jó szívvel adtak. Elsősorban azokat a tárgyakat válogattuk ki, amelyeket be tudtunk illeszteni a kiállítás koncepciójába; másrészt pedig a múzeumi gyűjteményekben nem fellelhető, a közönség elé még soha nem került különlegességek kerültek be a kiállításba.
Sikeres volt ez a koncepció?
Sok ellentmondást tapasztalatunk ebben a kérdésben. Számos múzeumi kiállítás esetében építhetünk a látogatók előzetes ismereteire. A történelem példaként is érdekes és fontos, éppen ezért a mindennapi politika is nagyon szereti azt eszközként felhasználni, amikor azonban egy történeti múzeumot támogatni kellene, erről rögtön elfeledkeznek. A Budapesti Történeti Múzeum egyik vezetőjeként alapfeladatunknak tartom, hogy az elkötelezettségre és az érzelmekre építsük a kiállításokat. Ez talán nem olyan látványos, és kevésbé hatásos, mint egy olykor a sznobériára, hiúságra is építő kiállításpolitika. Az üzenetünk bonyolultabb és nehezebben is juttatható el a látogatóhoz, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy ha ez sikeres, fantasztikus érzelmeket kelthet. A közönségtől mindig ezt az odaadást, ezt az érdeklődést éreztem.
Voltak kiemelkedő élményei a munka során?
A gyűjtőknek is, különösen Máday Norbertnek nagyon fontos szempont, hogy bevonjuk a fiatal korosztályt, tehát a gyerekeket is. Legutóbb például teljesen sajátságos módon, éppen az utolsó kiállítási helyszínről, Békéscsabáról érkezett egy iskolás csoport. Nem voltak túlzottan felkészülve, de hihetetlenül boldogok voltak, és nagyra értékelték a múzeumi tárlatvezetést. Én meg annak örültem, hogy innen úgy mennek el, hogy egy óra beszélgetés után már soha nem felejtik el sem a budai Várat, sem a Budapesti Történeti Múzeumot, sem a tavaszi hadjáratot.
Emlékezetes alkalom volt az is, amikor a horvát kultúrattasét, családtagokat, prominens horvát vendégeket vezettem körbe. Persze Jellasicsra voltak kíváncsiak és az 1848-49-ben együtt élő nemzetek kései leszármazottaiként kezdtünk beszélgetni egymással. Ez egy közös esemény, ami a különböző részvételtől függetlenül mindannyiunk közös történelme. A kiállítástól pedig le voltak nyűgözve, rengeteget tanultak a mi szempontjainkból.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
