Kritika Gorbacsov tanácsadójától

2009. május 28. 10:02

A peresztrojka és az új külpolitika formálásában szerves szerepet betöltő Anatolij Szergejevics mindig is a nyitottság és az átmenet figurája marad a történészek számára - ez derül ki naplóiból is, amelyek segíthetnek a 20 évvel ezelőtti események, a Szovjetunió szétesése és a hidegháború jobb megértésében. A most közzétett naplórészlet az 1989-es évet ismerteti.

A naplóból, illetve az Archívum oldalán azt kísérő tanulmányokból nyilvánosan kiviláglik, hogy Gorbacsov és a szovjet reformer vezetés a fordulópontnak számító 1988-as év után minden téren gyors előrehaladást remélt. A belpolitikában a XIX. pártkongresszus tovább demokratizálta volna a szovjet rendszert, míg az 1988 decemberében, az ENSZ-ben tartott beszéd már a nukleáris fegyverkorlátozás elfogadását, illetve a Szovjetunió Európa felé történő megnyitását is magában foglalta.

Ezen remények azonban nem a várt formában váltak valóra: az év végéig ugyanis nem született meg az atomfegyverek korlátozásáról és leszereléséről szóló újabb rendelet, ám leomlott a berlini fal, a kelet-európai országok kinyilvánították függetlenségüket és szabadságukat és a nacionalista mozgolódások a "Szovjetunió szétesésének rémével" fenyegettek.

Mindezen változások napról napra követhetők Csernyajev naplójában is: a tanácsadó számára az év az afganisztáni csapatok végső visszavonásáról szóló durva vitával kezdődött. Az akkori szovjet külügyminiszter, Eduard Sevarnadze ugyanis megpróbálta megakadályozni a csapatok teljes kivonását, és a pakisztáni mudzsahedinek ellen különleges erővel lépett volna fel, hogy ezzel stabilizálja Nadzsibullah hatalmát. Csernyajev és Alekszander Jakovlev azonban ellenezték ezt, mondván a lépés több száz szovjet katona életébe kerülne, és mindez aláásná a szovjetek maradék hitelét a nyugatiak szemében is. A csapatokat így végül február 15-én visszavonták.

Csernyajev a naplóban sokszor kifejti aggályait a növekvő nacionalizmus, és a „nemzetiségi bomba” miatt, amely szerinte felbomlaszthatja a Szovjetuniót. A leírás alapján úgy tűnik: a tanácsadó sokkal összetettebben értette meg a problémát, mint Gorbacsov, aki például nem volt hajlandó tudomást venni a Balti államok elszakadási kísérleteiről sem.

A főtitkár szerint a hasonló helyzeteket egyszerű tárgyalásokkal és gazdasági nyomásgyakorlással lehet kezelni, míg Csernyajev sokszor nem értett egyet mindezzel. Az ő véleményét igazolta az is, amikor 1989. április 9-én Tbilisziben a rendőrség megölt 20 civilt, amely azonban a várt csend helyett a tüntetések kiszélesedéséhez vezetett. Csernyajev így egyes helyeken elmélázik: lehetséges, hogy Gorbacsov tényleg hitt a hivatalos szovjet narratívában és a harmonikusan együtt élő nemzetiségekben?

A nyár a Szolidaritás győzelmét hozta el Lengyelországban, és hamarosan megkezdődtek a tárgyalások Magyarországon is - a szovjetek pedig elfogadták ezen átmenetet. A legkomolyabb figyelem így nem is ezen országokra, hanem az NDK-ra irányult, amelyet a napló alapján Csernyajev ismét csak jobban megértett, mint főnöke, vagy más vezetők. Ő szinte egyedüliként nyilvánította ki, hogy a berlini fal lebontásával egy korszak ért véget, amely egyben a szovjetek hidegháborús vereségét jelzi.

A külpolitikai hatásokat otthon is érezni lehetett: a tanácsadó jó pár helyen elégedetlen Gorbacsov reformjaival, mondván azok lassúak és ambivalensek, és gyorsabb illetve radikálisabb átalakításra lenne szükség. Szerinte Gorbacsov a lassúsággal időt és politikai hatalmat veszít, és ezzel a hatalmat Jelcin és a többiek kezére játssza. Ennek ellenére kitartott főnöke mellett, ám kritikus szemmel követte annak tevékenységét. Ezt jelzi az utolsó, december 31-i bejegyzés is, ahol egy Gorbacsovhoz írt levélben sorolja fel aggodalmait, és a reform sorsával kapcsolatos ellenérzéseit.