A dákoromán mítoszok nyomában
2009. május 4. 10:47 Papp Lívia
A Dunától északra és/vagy délre?
Az idők folyamán a román nyelv és etnikum eredetéről a román és a nemzetközi tudományos életben) három elmélet kristályosodott ki. Az első a dákoromán kontinuitás hipotézise, mely szerint a románok őshonosak mai hazájuk területén. A második elmélet a bevándorlási hipotézis, melynek értelmében a románság az Al-Dunától délre született és csak később telepedett le mai hazájában. A harmadik a kettő közötti kompromisszum kísérlete. Az igazi kérdés azonban abban rejlik, hogy a mai román nyelv egyik alkotóelemeként definiált "balkáni latinság" mely területen vészelte át az ókor végét és a középkor kezdetét körülbelül az 1200-as évekig.
A dákoromán kontinuitás elméletének magjában az szerepel, hogy Romániában egy latin eredetű nyelvet beszélnek. Egyesek szerint ez annak köszönhető, hogy a Dacia területén fennmaradt erős római tömb, a katonák és telepesek tömeges beáramlása az Impérium területéről maga után vonta az őslakosság teljes nyelvi asszimilációját. A Gottfried Schramm német történész, a dákoromán kontinuitás elméletének egyik ismert bírálója által "keleti romanizmusként" definiált etnikum egy része valamikor a középkorban délre vándorolt, és belőlük alakult ki a Dunától délre fekvő térségben egy "függelék néprész", az aromunok (aromân) vagy macedorománok.
Decebal szobra Déván
Schramm a román nép etnogeneziséről írt híres monográfiájában (Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához.) felteszi a kérdést: Délkelet-Európa más részein, melyek sokkal hosszabb ideig álltak római uralom alatt, jóval kevésbé volt előrehaladott a nyelvi asszimiláció. Hogy lehet ez? Miért Dacia provincia lenne a kivétel? A történész szerint nehezen hihető az is, hogy Dacia esetében a nyelvcsere még a hegyek akadályát is leküzdötte volna, ez ugyanis a Balkán-félsziget más részein a latin nyelv egyeduralkodóvá válását egészen a római uralom összeomlásáig megakadályozta.
Az eltérő fejlődésnek egyetlen oka lehetne: a dákok teljes kipusztulása, illetve kivándorlása, akiket a Birodalom más részeiből bevándorolt telepesekkel pótoltak volna. Ám ezt a feltételezést leginkább a dákoromán kontinuitás képviselői utasították vissza. A kontinuitás hívei számára természetes, hogy a dákok és a rómaiak a harcok végeztével békésen összeolvadtak. A dákoromán kontinuitás elméletét vallók között találjuk az erdélyi iskola képviselőit, Bogdan Petriceicu Hasdeut, Alexandru D. Xenopolt, Vasile Pârvant, Nicolae Iorgát, Constantin C. Giurescut. Ők azonban még nem tagadták nyíltan a dél-dunai romanizmus létét. A dáciai kontinuitás hívei még ma is azt vallják, hogy Dacia romanizált lakossága az áttelepülés helyett a hegyek közé menekült és ott vészelte át a népvándorlás évszázadait, majd valamikor a 9-10. században egyesült a Balkán-félszigetről tömegesen beáramló vlachokkal.
A bevándorlási (immigrációs) hipotézis értelmében a román nyelv elsősorban a Dunától és a Szávától délre élő latinok nyelvére vezethető vissza. Pontosabban egy olyan intenzíven romanizált sávban, amely akkor keletkezett, amikor a régi Római Birodalom örökébe lépő Keletrómai (Bizánci) Birodalom európai részének északkeleti határa i.sz. 600 körül összeomlott a szláv invázió súlya alatt. Ilyen romanizált nyelvszigetek voltak például a volt Jugoszlávia déli részén, a mai Bulgária területén, Albániában, illetve Görögország északi részén.
A dél-dunai romanizmus teoretikusai között leginkább nyelvészeket találunk. A neves román nyelvész, Alexandru Philippide "A románok eredete" című munkájában arról ír, hogy az aurelianusi kivonulás (i.sz. 271 körül) után az észak-dunai romanizmus csaknem teljesen kiveszett. Románia jelenlegi területét a 7. és a 13. század között újratelepítették a Dunától délre fekvő térségből beköltöző romanizált népességgel. A nyelvészet területén nemzetközi viszonylatban a legnagyobb tekintélyre Ovid Densuşianu tett szert franciául írt monográfiájával. "A román nyelv története" című munkájában, amely elsőként 1902-ben Párizsban jelent meg, és nagyrészt elutasította Robert Roesler elméletét, tegyük hozzá, nem sokkal később már Philippide következtetéseit is.
Densuşianu már az észak-dunai romanizmus bizonyos fokú túlélésével számolt, főként Románia délnyugati részén, de ekkor még ő is lényegesebbnek tekintette a balkáni, vagyis a dél-dunai romanizmust, melynek eredetét Illíriába helyezte. Densuşianu monográfiája, melyet 1929-ben Bukarestben újra kiadtak, nagy sikert aratott a nyugat-európai latin országokban, és nagyrészt ennek a munkának tulajdonítható, hogy az újlatin nyelvet beszélő országok történészei, nyelvészei, régészei a mai napig megfellebbezhetetlen ténynek tekintik a dákoromán kontinuitást.
Iorgu Iordan, Philippide-tanítványa még a kommunizmus időszakában is kitartott a dél-dunai romanizmus elsődlegességét hirdető nézetei mellett. Érdemes megjegyeznünk, hogy 1977-ben Romániában minden rövidítés, szövegtorzítás nélkül - bár "magyarázó jegyzetekkel" ellátva - megjelenhetett a neves olasz romanista, Carlo Tagliavini Az újlatin nyelvek eredete című monográfiája, melyben a szerző a következő megállapításra jut: "A Dunától északra lévő romanizált népesség bizonyos maradványainak tagadása nélkül, a külföldi nyelvtudósok többsége elismeri, hogy a román nyelv kialakulásának színhelyét megközelítőleg a Dunától északra és délre fekvő délkeleti szomszédos területekre kell helyezni."
Az előző két hipotézis közötti kompromisszum kísérlete az admigráció elmélete. Az elmélet hívei szerint a kiürített Daciában, és a Balkán-félsziget középső részén fennmaradt romanizált gócokon kívül még létezett egy harmadik is, a dalmát partvidéken és -szigetvilágban. E három romanizált góc között szoros és folyamatos kapcsolat állt fenn, oly módon, hogy a déli romanizált etnikai csoport folyamatos hozzávándorlással biztosította a Dacia területén fennmaradt romanizált góc megmaradását Az elmélet teoretikusai között találjuk többek közt Dimitrie Onciult és Petre P. Panaitescut.
Így mindezek alapján kijelenthetjük: noha a történészszakma szintjén megváltozott a történelemről szóló közbeszéd, a tömegkultúra a mai napig változatlanul a romantikus mítoszokat közvetíti. Trencsényi Balázs történész véleménye szerint Boia műveivel kapcsolatban az alapvető félreértés abban rejlik, hogy sokak számára "nem a történeti kutatás kiinduló-, hanem inkább végpontját jelentik. Ama román olvasóknak, akik az iskolában elsajátított megkövesedett 'üdvtörténeti'-nemzeti narratíváról gyanították, hogy hazugságokra épül, de nem tudtak vele semmit sem szembeszegezni, Boia munkái a 'nagy leleplezés' felszabadító élményét jelentették."
Ennek ellenére vitatható az az értelmezés, amely Boia írásaiban annak beismerését látja, hogy a román történelemkép alapvetően hazugságokra épül, s ezzel szemben valamely más nemzeti narratíva igazságát kínálja fel. Hiba lenne magát Boiát okolni a könyveit szinte újraíró, "túlinterpretáló olvasatokért", hiszen ő maga minden egyes alkalommal hangsúlyozza, hogy nem áll szándékában új történelemképet alkotni. Boia figyelmeztet arra, hogy könyvét nagy tévedés lenne megoldásnak tekinteni, hiszen ő is "csak" kérdésfeltevésnek szánja.
Felhasznált irodalom
Lucian Boia: Istorie şi mit în conştiinţa romănească. Humanitas, Bucureşti 2006
Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 1999. Fordította V. András János
Lucian Boia: Jocul cu trecutul: istoria între adevăr şi ficţiune. Humanitas, Bucureşti, 1998
Gottfried Schramm: Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához. Fordította Schütz István. Csokonai Kiadó, Debrecen 1997
Neagu Djuvara: O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri. Humanitas, Bucureşti 2002
Schütz István: Fehér foltok a Balkánon. Bevezetés az albanológiába és a balkanisztikába. Balassi Kiadó, Budapest, 2002
Tamás Lajos: Rómaiak, románok, oláhok Dácia Trajánában. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1935
Trencsényi Balázs: Csontvázak a szekrényben. BUKSZ, 2002/2. 136-144
Terra Recognita Alapítvány
Támogasd a 
szerkesztőségét!
