Történelmi ebédek Washingtonban

2009. január 22. 09:58

Barack Obama január 20-i elnöki beiktatása kétségkívül az Amerikai Egyesült Államok és a világ számára is az egyik, ha nem a legnagyobb médiaesemény volt, amelyre erőteljesen rányomta bélyegét az USA tizenhatodik elnökének, az 1809. február 12-én született Abraham Lincolnnak a politikai krédója. Azon kívül, hogy Obama ugyanarra a bibliára tette le az elnöki esküt, mint amelyiket a példaképe beiktatásakor használtak és, hogy ünnepi beszédének címe és központi témája, Lincoln híres, a gettysburgi temető felavatásán 1863. november 19-én elmondott beszédének egyik lényegi gondolata (…Hogy ez a nemzet isten uralma alatt újjászülessék a szabadságban…) volt, Obama és vendégei azokból a fogásokból válogathatnak, amelyek Lincoln kedvencei közé tartoztak. És ha ez még mindig nem lenne elég főhajtásként, a beiktatási ebéden asztalra került étkészletek is a Fehér Házban korábban használt „lincolni tányérok” másolatai voltak. A tengerentúli sajtó egyik, gasztronómiára érzékeny része a jeles nap kapcsán attól „rettegett”, hogy csak olyan malőr ne következzen be, mint, amilyen Lincoln beiktatásán megesett.

Az Egyesült Államok tizenhatodik elnökének beiktatást szervező testület igen pazar éjszakai tálalásra gondolt a bált követően. Egyebek mellett teknősbéka húsból készült ragu, borjúláb, libamáj, pâté, számtalan sütemény szerepelt az étlapon. A probléma csak abból adódott, hogy az ételeket olyan helyen tálalták fel, amely egy tánc után kiéhezett közönségnek elég szűkösnek bizonyult. A gyomorkorgástól megrészegült bálozó tömeg egyemberként vetette rá magát a különlegesebbnél különlegesebb fogásokra, nem kímélve egymás testi épségét, és az ételkölteményeket sem.



Az elmúlt kétszáz évben az Egyesült Államok elnökeinek beiktatáskor felszolgált ételek önmagukon túlmutató jelentőséggel bírtak, mintegy fogásokba öntve a kor meghatározó politikai irányvonalát. Kvázi szimbólumként működtek. Olykor hivalkodó pompáról, kérkedésről, máskor a Fehér Ház „urának” szerénységéről tettek tanúbizonyságot. Minden egyszerűen, cicoma-mentesen kezdődött. George Washington New Yorkban tette le hivatali esküjét, és amíg felesége, Martha meg nem érkezett Mount Vernonból, az USA első elnöke egyedül ebédelt. John Adams követte elődje példáját, és ugyan már egy panzióban, de szintén magányosan foglalt helyet egy asztal mellett. A mulatozást sem megvető Thomas Jefferson még mindig szerényen, de már nem egyedül, hanem egy harmincfős vendégsereggel múlatta az időt.

James Madison volt az első elnök, aki szakított a puritán tradícióval és 1809-es székfoglalója alkalmával bált rendezett. Az éjféli vacsorát négyszáz vendég társaságában ünnepelte. A menü ugyan nem maradt meg, de az tudható, hogy jégkrémet felszolgáltak. A gasztronómiával foglalkozó amerikai történészek a téma taglalásakor szinte egyöntetűen megjegyzik, hogy Madisontól lehetünk szemtanúi az egyre inkább precízen megszervezett ünnepségeknek, amelyekben fontos helyet foglalt el a beiktatási ebéd, bál. A fentiekben már ecsetelt Lincolnos-eset nem volt előzmény nélküli. Andrew Jackson beiktatását követően egy több mint 20 ezer főt számláló tömeg rohanta meg a Fehér Házat. Az USA hetedik elnökének a hátsó ajtón kellett menekülnie. A személyzetnek végül whiskyvel kevert koktéllal sikerült az épületben tévelygő híveket kicsábítani a Fehér Házból.



Mindezek ellenére nem lehet azt állítani, hogy az elmúlt kétszáz évben sok ehhez hasonló esemény történt volna; az ünnepségek általában rendben lezajlottak és a vendégek jóllakva távoztak a beiktatást követő ebédről, illetve a bálokról. James Buchanan, az egyedüli agglegény amerikai elnöke tudta csak igazán, hogyan adja meg a módját az ünneplésnek. 1857-es beiktatásakor többek közt több mint 400 gallon osztrigát, 500 darab csirke salátát, 1200 jégkrémet szolgáltak fel és levágtak nyolc marhát. James A. Garfield partija nem kevésbé volt pazarló. Benjamin Harrison számtalan finomság közül válogathatott: tányérra került például osztriga „Poulette" módra, teknőshús philadelphiai stílusban elkészítve, a „hidegek” közül pedig olyan ínyencségekből csipegethetett, mint ráksaláta, hideg sonka Montmorency módra, de a legfelségesebbnek talán az a torta számított, amely a Capitoliumot formázta.

Habár általánosságban leszögezhető, hogy az idő előrehaladtával a beavatási ceremóniákhoz köthető kulináris élvezetek és a körítések egyre gyarapodtak (Ronald Reagannek például nyolcszor rendeztek az 1981-es beavatással kapcsolatban), valamint egyre látványosabbra sikeredetek, nem mindenki igényelte a pompát és a változatosságot. A négy terminusra is megválasztott, szintén Obama által követendő elődnek tekinthető Franklin D. Roosevelt menüi lényegében nem különböztek egymástól. Ezek közül hármat a család első házvezetőnője, Henrietta Nesbitt készített. A második elnöki periódus kezdetén, 1937-ben például Eleanor Roosevelt kedvenc ételeinek illata lengte be a Fehér Házat: sonkával, nyelvvel, édes paradicsommal elkészített egytálétel, amihez aztán pillecukor (marshmallow) dukáltak.

Roosevelt utóda, Harry S. Truman visszatért a látványosabb beavatási étkezéshez. Az 1949-ben, második terminusának kezdetén, a Barkley Klubban rendezett esten hatfogásos menüt tálaltak a vendégek elé, amelyekhez külön-külön a legjobb minőségű amerikai borok dukáltak. Az ételek közt volt zöld teknős leves, sült spárgavég, zellergumós zöld saláta keverék és articsóka. Nem csoda, hogy az egyik kritikus eltúlzott „zöldségekről beszélt”.

A beavatási ünnepségek tökéletes alkalmat nyújtottak arra, hogy néhányan a 20. századi elnökök közül a hazafiasság érzésének fontosságát az ételek kiválasztásával is hangsúlyozzák. Kennedy stábja például kifejezetten olyan menüt állított össze, amelyben domináltak az amerikai specialitások. A gumbó (másként gombó) a louisianai konyha jellegzetes, rákból, csirkéből, zöldségből többféleképpen elkészíthető sűrű, csípős levese. Kennedynél az előbbiből készült az első fogás. Homár Newburg módra és még tonhal saláta is az asztalra került. Clinton a vidék Amerikájának, elsősorban Arkansas ízeit csempészte be a Fehér Házba 1993-ban, a most leköszönő George W. Bush pedig szintén az „amerikai irányvonalat” vitte tovább.

Tovább a Dining Guide cikkéhez, amelyből Obama menüjét is megismerhetjük